Prológus

I'm in love with the monster

Prológus

  1865. május

    Családommal együtt éppen új otthonunk felé tartottunk egy lovaskocsin, miközben valaki hirtelen elénk ugrott. A kocsis ijedten csapott a gyeplővel egyenesen a gyönyörű barna szőrű paripák közé, mielőtt átgázolnánk az illetőn. Olyannyira gyorsan folytak egymásba az események, hogy szüleimmel azt sem tudtuk, hova forduljunk. Szinte a torkunkban dobogott a szívünk a félelemtől, hogy esetleg történt valami. Aggodalmainkat habozás nélkül szóvá is tettük a kocsisnak, aki legnagyobb erőlködése ellenére sem volt képes csillapítani kedély állapotunkat. Először a kocsisunk hagyta el a járművet, akit néhány perc hasztalan várakozás után édesapám követett.

- Maradjatok idebent – utasított minket a család fő,  majd tiltakozásaink ellenére elhagyta a biztonságot nyújtó járművet.

  Csend volt. Túl nagy csend. Kíváncsiságtól feldúltan leskelődtem a lovaskocsi ablakából, titokban reménykedve, hogy jó ötlet volt apámat kieresztenünk a sötétség leple alá.

Majdnem felhagyott a szívem a dobogással, mikor megpillantottam egy szétterült emberi testet az út közepén. Szent ég! – kaptam a számhoz, megelőzve a torkomból feltörő sikítást.

Azonban mikor atyám letérdepelt a holttest fölé, az egy másodperc törtrésze múltán már fel is szívódott, majd ismét megjelent előtte teljes életnagyságban, mintha mi sem történt volna. Nem láthattam a reakcióját a történtekre, ugyanis az ismeretlen férfi háttal állt nekünk. Viszont az azt követő eseményeket sajnos oly’ tisztán érzékeltem, mintha én is ott lettem volna mellettük. Az idegen férfi atyám nyakába harapott és az utolsó cseppig kiitta annak a vérét. És ekkor minden önkontrollomat elveszítettem, felszínre tört belőlem az eddig hét lakat alatt őrzött sikoltás. Egyszerűen nem bírtam ellenkezni, a sikoly oly’ hirtelen hagyta el az ajkaimat, hogy még a mellettem levő édesanyám sem tudta azt megakadályozni.

 Ez egy hatalmas hiba volt a részemről. Az idegen félre dobva atyám lecsapolt testét, felénk fordult. A megérzésem azt súgta meneküljek, mert ez az egyetlen lehetőségem a túlélésre. Én viszont képtelen lettem volna megmozdulni. Helyette inkább széles mosollyal az arcomon fogadtam a halált. A szörnyeteg a kocsis után, anyám vérét kezdte szívni, amit ugyebár én sem hagyhattam szó nélkül. Villámgyorsan felkaptam az első fadarabot, ami a kezembe került és a szívébe céloztam. Egy pillanatra sikerült eltántorítanom a céljától, legalább annyi ideig, hogy elmenekülhessek. Anyámat azonban már nem tudtam megmenteni, azzal elkéstem.

Gepárdokat megszégyenítő gyorsasággal rohantam be a sötét és félelmetes erdő biztonságot nyújtó fái közé. Egyik lábamat a másik után téve rohantam magam mögött hagyva a helyet, egészen addig, míg bele nem botlottam az egyik fa gyökerébe. Hasra estem. Hiába próbáltam össze szedni elzsibbadt végtagjaimat, képtelen voltam rá. Ezek voltak az utolsó emlékeim, majd eszméletemet vesztve estem öntudatlan állapotba.

Mi a véleményetek? Tetszett? Esetleg valami hiányzott belőle? Lehetett volna jobb is? Ti mit gondoltok a folytatásról? Ki lehetett a gyilkos?