9. fejezet

9. The truth

  Mikor reggel megébredtem, Nik már nem feküdt mellettem. Hűlt helyét találtam.  Kimásztam az ágyból, felkaptam a cipőmet, majd miután tűrhetővé formáltam a hajamból vált szénaboglyát, az ajtó fele indultam. Majd’ szivrohamot kaptam, mikor Nik váratlanul megjelent előttem kezében, egy hatalmas tálcával.  Az ijedségem helyét a csodálkozás váltotta fel. Nik ágyba hozta nekem a reggelit? Talán megfeledkeztem valamiről, ami az elmúlt pár órában történt? Észrevételeimet meg is említettem neki.

- Nocsak, ágyba kapom a reggelit? Talán történt valami, amiről megfeledkeztem? – húztam össze a szemöldökömet, töprengésként.

  Nik csak megrázta a vállát, majd felnevetett.

- Nem, de megnyugtatlak, ha történt volna arra emlékeznél – nyugtatott meg,  majd óvatosan letéve a reggelimet az ágyra, helyet foglalt mellette. Követve példáját én is leültem vele szemben, hogy közelebbről is vethessek egy pillantást a felhozatalra.

- Jó tudni – jegyeztem meg szárazon, majd méregetni kezdtem a reggelimet. Sajtos omlett, frissen facsart narancslével és a desszerttel, ami eperből állt. – Hm, ínycsiklandó – nyaltam meg az alsó ajkam, amivel a gyomrom is egyetértett, hatalmas kordulással adva hangot ürességének.

- Akkor kezdj hozzá – tolta elém a tálat. – És közben mesélhetsz is, ha van kedved – tette hozzá reménykedve.

  Tudtam, úgy éreztem, hogy van valami hátsó szándéka. Mégis miből gondoltam, hogy Niklaus Mikaelson omlettet kezd el sütögetni nekem puszta szórakozásból? Jó vicc.

Elvettem a villát, és jóízűen falatozni kezdtem az előttem levő tányérból. Farkas éhes voltam, aminek az volt a eredménye, hogy alig pár percen belül a tányérom már üresen állt. Kezembe vettem a narancs levet és miután kiürítettem annak tartalmát, Nikre néztem.

- Köszi, ez finom volt – dicsértem meg a főztjét. Annyira jól esett a gesztus, hogy úgy döntöttem megosztom vele a tegnap este történteket. – Tegnap este anyád megigézett és holdkóroshoz méltóan kényszerített engem, hogy ide jöjjek – kezdtem bele a mesélésbe.

- Ezt már említetted – emlékeztetett csípősen, később hozzátéve. – Mellesleg  a kaját nem én készítettem, Elijah volt. – Pimasz mosoly jelent meg az arcán, mire én dühösen belebokszoltam a vállába.

- Ezt igazán megtarthattad volna magadnak – nevettem, miközben visszahúztam a karom. – Kiábrándultam belőled… mégse fogom elmondani – tettem karba a kezem, durcásan.

- Akkor kénytelen leszek megigézni téged – fenyegetett meg. Közeledni kezdett felém, mire  én gondolkodás nélkül egy szem epret helyeztem a szájába, hogy eltereljem a figyelmét. Rövid ideig meg sem tudott szólalni, részben mert a szája tele volt, másrészt pedig a nevetéstől.

- Legyen  - adtam meg magam, miután Nik lenyelte az epret. Előbb még elvettem egy újabbat, hogy én is megkóstolhassam, csak utána kezdtem el mesélni. – Ott tartottam, hogy Esther … - kezdtem, de Nik egy szem forgatás kíséretében félbeszakított.

- Térjünk a lényegre! – utasított, mire kuncogni kezdtem.

- Oké, szóval beszélni akart velem. Tudomásomra hozta, hogy varázslat által fogantam meg, állítása szerint ugyanis az apám egy vámpír. – Itt rövid szünetet tartottam, hogy megfigyelhessem Nik reakcióját. A szemei kikerekedtek a csodálkozástól. Pimasz mosoly költözött az arcomra, a gondolatra, hogy a java még hátra van. – Nem is akármilyen vámpír, hanem egy ős. – Újabb szünet. Niknek itt már nem csak a szemei dülledtek ki, az álla is a földet súrolta.

- Tessék? – förmedt rám kétségbe esetten. – Ezt anyám mondta?

- Pontosan ugyanezeket a szavakat használva – biztosítottam. A kíváncsiság úrrá lett felettem. Muszáj volt rákérdeznem. – Mondd, nem ismertél akkoriban egy Elisabeth nevű nőt?

- Miért kérded? – nézett rám kérdően. – Csak nem…

- Ő volt az anyám – motyogtam halkan.

- Én nem, de – nézett át hirtelen mellettem -, te igen!

  A megszólításra rögtön megfordultam. Elijah állt az ajtófélfának dőlve, őszinte döbbenettel az arcán.

- Igaz ez, Elijah? – kezdtem el faggatni őt is. – Tényleg ismertél egy Elisabeth nevű nőt?-tettem fel a teljes kérdést, mielőtt faggatózni kezdene, mert nem tudja miről van szó.

- Sok Elisabeth nevű nőt ismertem – nevetett fel zavarában.

- 1848 táján – folytattam konkrétabban, megadva a születési dátumomat. Legalább megtudhatom belőle, ha ő az apám.

- Igen – felelte, de úgy nézett ki, mintha a gondolatai egészen másfelé szárnyalnának. – Elisabeth Blake a barátnőm volt, egy londoni nemesember lánya. – Ó, ne! Szent ég, ez tényleg igaz! Kezemet a szám elé kapva próbáltam elrejteni izgatottságomat. – Mi az? - nézett rám kérdően.

- Nem lehet igaz – motyogtam. – Te vagy az apám – ejtettem ki hangosan is a szavakat, melyek örökre megváltoztatják az életem.

- Nem… az nem lehet – tiltakozott akadozva. – Te nem lehetsz a lányom, az lehetetlen – rázta meg fejét, összezavarodva.

- Pedig az vagyok – erőltettem mosolyt az arcomra. Annyi éven át az egyik legjobb barátomnak tartottam, most meg kiderül, hogy az apám is? Ez még nekem is sok.

- Cassandra Elisabeth Blake – suttogta, aminek hallatán én kővé dermedtem. – A név, mellyel az anyád illetett, miután elmondta, hogy megszülettél.

  Ennél a mondatnál nálam betelt a pohár. Még egy információ és felrobbanok! Utolsó kétségbe esésemben Nikre néztem, aki aggódva simított végig az arcomon.

- Sajnálom, hogy nem én vagyok az apád – sóhajtott fel. – Pedig ki tudtam volna ám használni az atyai jogaimat – húzódott pimasz mosoly az arcára.

- Várjunk csak – szólalt fel ismét Elijah. – Miért nem mondtad el neki, hogy te is ismerted őt? – fordult érdeklődve a testvére felé. Döbbenten figyeltem a szem párbajukat, melyet csendben vívtak meg egymással.

- Hahó, valaki beavatna – törtem meg a kínossá váló csendet. – Mit nem mondtál el nekem, Nik? – fordultam dühösen az említett fele.

- Köszi öcsém – nézett szigorúan az árulóra, mire én hatalmas kutya szemekkel kezdtem méregetni. – Igen, én is ismertem az édesanyádat, de fele annyira sem volt komoly a kapcsolatunk, mint Elijah és közte. – A vallomása kiakasztott. Most akkor két apa jelölt is van? Addig rendben, hogy nem volt komoly a kapcsolatuk, de ezzel azt is bevallotta, hogy volt köztük valami.

- Azt meghiszem – értettem egyet vele. Próbáltam visszafogni magam, amennyire lehetséges. – Most jobb ha én távozok – váltottam témát, az ajtó fele indulva. Már megbántam a percet, mikor úgy döntöttem Klausnál töltöm az éjszakát. Sejthettem volna, hogy fény derül majd olyan titokra is, amiről jobb szeretnék nem tudomást szerezni.

  Az elmúlt tizenkét órában kiderült, hogy az emberek, akiket születésem óta szüleimnek tartottam, csupán felneveltek engem, de ami a legrosszabb, hogy Emily Bennett sem a nagynéném. Most pedig a legjobb barátaim lettek a lehetséges apa jelöltjeim. Ez már nem egy ‘k’-val, de kettővel is sok!

- Ne menj még – húzott vissza a kezemnél fogva Elijah. – Maradj.

- Sajnálom, de ez nekem túl sok – kértem elnézést tőle. Megfordultam, hogy végre magam mögött hagyhassam a házat, mikor Nikbe botlottam. Ott állt előttem, meggátolva engem a távozásban.  – Most nem tudnak meghatni a magyarázkodásaitok, sem az elméleteitek, hogy melyikőtök az apám.  A lényeg ugyanaz, egyikőtök sem volt mellettem, amikor szükségem lett volna egy apára. – A szavak hirtelen törtek elő belőlem, képtelen voltam meggátolni őket, de egy szót sem bántam meg közülük. – Gondolom megértitek, hogy most egyedül akarok lenni – hoztam tudomásukra a véleményem, mielőtt sós könnyektől áztatott arccal el nem rohantam a kővé dermedt Klaus mellett, magam mögött hagyva a házat, melynek lakói az állítólagos rokonaim.

  Meg sem álltam, míg el nem értem az autómig, ahol aztán kényelembe helyezve magam indulhattam Bonnie háza fele. Mert most már biztos voltam benne, hogy ő sem a rokonom.

Sietnem kellett, hiszen nem akartam okot szolgáltatni nekik, hogy kövessenek. Százötvennel hajtottam, csak úgy süvítettem a széllel. Két percbe tellett, mire megérkeztem. Miután Ferrarimat beparkoltam a garázsba, megnyugodva léptem át a küszöböt, megfeledkezve minden bajomról.

- Végre megjöttél – sietett felém széles mosollyal az ajkán Bonnie. – Már vártunk! – A többes szám használatára megdöbbentem. Keresni kezdtem a másik személyt, akire használta, mikor Damon tekintetébe botlottam.

  Nem bírtam megszólalni a sokk hatása miatt.

- Megtudhatnánk merre jártál? – lépett közelebb felém Damon. – Igazán értesíthettél volna, mielőtt lelépsz – folytatta, mikor látta, hogy nem akaródzok válaszolni.

- Sajnálom, de nem igazán voltam magamnál – világosítottam fel őket az igazságról. Mindketten megkövülve néztek, nem értették mire céloztam. Egy sóhaj kíséretében, magyarázkodni kezdtem. – Esther megigézett a tudtomon kívül. Beszélni akart velem, az őseimmel kapcsolatban.

- Miről? – jött közelebb Bonnie, akit nem sokkal később Damon is követett. – Hogy érted azt, hogy az őseidről? – vette át a szót Damon.

- Hé csillapodjatok – néztem rájuk könyörgően. – Így is a kikészülés szélén állok – alig fejeztem be a mondatot, mikor hirtelen minden elsötétült körülöttem.

- Cassie, Cassie, Cassie – szólogatott egy hang, azonban képtelen voltam felismerni a tulajdonosát. Nyöszörögni kezdtem, minek következtében egy nyugtató sóhaj hagyta el az ajkát.

- Hogy van? – érdeklődött egy másik hang is, távolabbról.

- Ébredezik – válaszolta neki egy határozott, férfi hang. Ennyi felfedezés elég volt ahhoz, hogy rájöjjek Damon ül mellettem, és Bonnie csatlakozott hozzá az előbb.

- Cassie – szólított meg kedvesen Bonnie is. Minden erőmet összegyűjtve nyitottam fel a szemeimet, felkészülve szeretteim kérdéseire, melyek az előbb az öntudatlanságba kényszerítettek.

Véleményeket kérek!! :)

8. fejezet

8. The father

    A felismerés pillanatában felébredtem. Már nem uralta senki a testemet, végre visszakaphattam a józan itélőképességemet. Döbbenten álltam Esther Mikaelson, az ősök anyjával szembe. Képtelen voltam szóra bírni ajkaimat, még annak ellenére sem, hogy kérdések százai fogalmazódtak meg bennem. Ott álltam, mint egy cövek. Kínos csend borította be a helyiséget. Végül Esther törte meg a csendet, kezében égő zsáját tartva, a titoktartás érdekében. Hm, vajon mit akarhat tőlem.

- Tudom, hogy most teljesen összezavartalak a viselkedésemmel, fogalmad sincs mit keresel itt, de hidd el ez szükségszerű volt. Van valami, amiről jobb ha te is tudsz. - Továbbra is mozdulatlanul álltam előtte, levegőt is csak ritkán vettem. Akár egy kő szobor, érzések nélkül teljesen megdermedve. Talán ha leszúrnának, azt sem érezném. Látva, hogy nem akaródzok beszélni, ismét belekezdett. – Ha nem szólalsz meg, akkor kénytelen leszek elkezdeni.  – Rám nézett, majd vett egy mély levegőt és elkezdett beszélni. – Először is, tudok a kis tervedről, miszerint megpróbáltad megakadályozni a gyermekeim halálát. – A vér megfagyott bennem. Félve pillantottam fel a legerősebb boszorkányra, remélve, hogy nem akar engem is megölni a tetteimért. - Bal szerencsédre csak Kol hitt neked – mosolygott kárörvendően az arcomba. Csalódottságot olvastam le az arcáról, mikor észrevette, ahogy az arcom felcsillant a kijelentésre. Kol hitt nekem? Nem ivott a pezsgőből? Nem is annyira semmire kellő, mint azt hittem. – Mellesleg köszönettel tartozom neked – folytatta magabiztosan a monológját, amit én nem bírtam szó nélkül hagyni.

- Mi? – csúszott ki akaratlanul a számon.

- Jól hallottad. Avval, hogy beleavatkoztál a dolgok alakulásába, rádöbbentettél, hogy nem ez a legjobb módja a haláluknak. A megjelenésed sok mindent megváltoztatott, Cassandra – nézett mélyen a szemembe. Lehet, hogy tévedek, de az íriszeiben egy könnycseppet véltem felfedezni.

- Ha ez tényleg igaz, akkor miért sír? – tettem szóvá észrevételemet.

- Mindjárt megtudod – biztosított, majd távozott és pár perc múlva egy újabb darab zsájával tért vissza. Miután meggyújtotta, hellyel kínált, amit én némi habozás után el is fogadtam, arra gondolva, hogy egy ideig úgysem tudok elszabadulni innen. Elővett még két poharat is, amit aztán megtöltött valami erős itallal. – A történet, amit mondani készülök első hallásra megrázó lesz számodra, mert rólad szól. – Kezembe helyezte a poharat, amit én kis híján le is ejtettem.

  A kíváncsiság úrrá lett felettem. Hiába eredeti elképzelésem, miszerint hallgatni fogok míg békén nem hagy, képtelen voltam némasági fogadalmamat megtartani.

- Miről beszél? – kiváncsiskodtam, mivel magától nem mondott többet.

- Rólad. Arról a lányról, aki 1848ban, az angol fővárosban született. Akinek az édesanyja egy nemesember lánya és az apja egy vámpír. – Rövid hatás szünetet tartott, hogy feldolgozhassam a hallottakat. Képtelen voltam rá. Egyből lehúztam a kezemben tartott pohár ital minden cseppjét, sziverősitő gyanánt. Égette a torkom, de ez pillanatnyilag jól is esett. – Varázslat által fogantál meg. Fontos célod van az életben, hogy a segítségemmel örökre véget vess a vámpírok létezésének.

- Miket hord itt össze? – szóltam közbe. – A szüleim tényleg földbirtokosok voltak, de nem Londonban, hanem itt az Államokban. Átlagos emberek, átlagos élettel. – Honnan szedi azt a badarságot, hogy az apám vámpír volt? Hiszen ha az lett volna, tudnék róla.

- Átlagos emberek, átlagon felüli gyermekkel, hm? – mosolyodott el Esther. – Mégis mit gondoltál, kitől örökölted a mágiát?

- Emily Bennettől – vágtam rá habozás nélkül -, aki a nagynéném volt.

- Tévedsz – jelentette ki tényként. – Emily Bennett csak eszköz volt a cél eléréséhez. Ő nem a rokonod, ahogyan az őse Ayana sem. Annyi köze van hozzád, hogy az erejét adta érted.

- Maga bolond – jelentettem ki, levonva a következtetést a szavaiból.

- Igen? Akkor most jól figyelj, mert csak egyszer fogom elismételni. – Rövid szünetet tartott, míg újra töltötte a poharainkat, majd ismét belekezdett egy történetbe. – Gondolom hallottad a fiaimtól, hogy emberi életük során csupán két boszorkány létezett. Ayana és Én. Nos, mint mondtam, te nem Ayana vér vonalához tartozol – hatás szünet -, hanem az enyémhez.

  Az állam nagyot koppant a fa burkolatú padlón. Kővé dermedve, kitágult pupillákkal néztem az ősök anyjára, arra a nőre aki most nevezett meg rokonának.

- Az lehetetlen…

- Hol voltál az elején, mikor kijelentettem, hogy varázslat által fogantál meg? Azért születtél, hogy megtarthasd az egyensúlyt a földön és…

- .. megöljem a vámpírokat, blablabla – fejeztem be a mondatot unottan. – Ezt már hallottam.

- Örülök, hogy figyeltél!

- Akar még valamit? - kérdeztem, megpróbálkozva az események felgyorsításával. Minél hamarabb el akartam hagyni ezt a helyet, hogy átgondolhassam a hallottakat.

- Igen. Észrevettem, hogy a szíveden viseled a fiaim sorsát. Niklaust és Elijaht megértem, mert őket már évtizedek óta ismered, de Kolon meglepődtem. Hallottam a nézet eltérésetekről, ezért is döbbentem meg azon, hogy egyáltalán értesítetted őt a pezsgőről. Igazából arra számítottam, hogy Niklausnak fogsz szólni, de szerencsére kellemeset csalódtam. 

- Mire akar kilyukadni? – kérdeztem, siettetve, hogy térjen a lényegre.

- A segítségedet akarom kérni – mondta ki egyszerűen. Közelebb jött hozzám, hogy két keze közé vehesse a bal tenyeremet. Cirógatni kezdte a kezem, gondolom oldani akarta a bennem felgyülemlett feszültséget azzal, hogy megérintett. Nem jött össze neki, villámgyorsan kihúztam a karom az övéi közül.

- Mit akar? – húzódtam el tőle.

- Mivel eszed ágában sincs bántani a fiaimat, ezért azt hiába kérem tőled, hogy segíts a megölésükben. Ezért megváltoztattam a tervet. Nem fogom őket megölni, csak elvenni tőlük a halhatatlanságot. – Ekkor felnéztem rá. – Nagyon nehéz lesz, minden erőre szükségem lesz hozzá, hogy ismét emberré tudjam őket változtatni.

- De hát, eddig is ezt akarta - hívtam fel a figyelmét, hogy nem tud átverni. – Emberré változtatni őket, majd végezni velük.

- Igaz, de mivel nem sikerült a varázslat amivel összeköthettem volna őket, hála neked, el fog tartani egy darabig.

- Mit vár tőlem? – tettem fel a kérdést, amire eddig várt.

- Azt akarom, hogy érd el, hogy a gyermekeim legyenek felhőtlenül boldogak az utolsó napjaikban – kérte, csaknem könyörgően, amin meglepődtem. Most azt akarja, hogy tegyem őket boldoggá? – Ez lenne egy kétségbeesett édesanya utolsó kivánsága  - fejezte be a mondológot, gúnyos mosolyra húzva az ajkát.

  Szó nélkül álltam fel és készültem volna végre magam mögött hagyni a helyiséget, mikor az ajtóban megtorpantam.

- Lenne egy kérdésem – fordultam meg az ajtóban. Esther kiváncsian bólintott, hogy folytassam. – Azt mondtad, hogy az igazi apám egy vámpir. Tudni szeretném, ki az.

- Sejtettem, hogy sor kerül erre a kérdésre – húzódott mosoly az ősöm arcára. – Az édesapád nemcsak, hogy vámpir, de egy ős is. –  A szivroham kerülgetett. Éreztem, hogy szükségem van egy defibrilátorra, vagy itt esek össze.

- Melyikük? – kiváncsiskodtam tovább, kockáztatva a szivrohamot. – És az anyám? – kérdések százai fogalmazódtak meg bennem, alig győztem válogazni közülük.

- Az édesanyád egy Elisabeth nevű fiatal asszony volt, mint mondtam egy nemesember lánya.

- Ki az apám? – kérdeztem újra.

- Arra magadnak kell választ adnod. Nem lesz nehéz rájönni – nyugtatott meg. – Most pedig, ha nem bánod eltenném magamat holnapra. Igyis túl sokáig elhúzódott ez a beszélgetés – tért ki a válaszadás alól, majd ki akart tessékelni a szobából. – Majd szólok, ha szükség lesz rád – szólt utánam, majd teljesen összezavarodva hagytam magam mögött a helyiséget.

  Lassú léptekkel, már-már lábújjhegyen mentem végig a hosszú folyóson, anélkül, hogy bárki meghallaná lépteimet. Ahogy elhaladtam az egyes szobák mellett, észrevettem, hogy az egyik ajtaja félig nyitva van. Kiváncsian kukucskáltam be a résnyire nyitott ajtón, ahol a félig álomba merülő Niket figyelhettem meg. Belemosolyogtam egy felevenedő emlékképbe, mikor ezt a férfit ugyanebben a pozicióban láthattam. Teljesen az emlék hatása alá kerültem, mert  hirtelen megérintettem az ajtót, ami váratlanul megnyikordult. Nem tellt két másodpercbe, mikor az ajtó tágra nyilt és Nik állt előttem.

- Te meg hogy kerülsz ide? – nézett rám csodákozva.

- Talán zavarok? – kérdeztem vissza, válasz hiján.

- Dehogyis, gyere be – hivott be a szobájába mosolyogva. Annyira meglepődtem a reakcióján, hogy rövid ideig mozdulni se tudtam. Nik nevetése döbbentett rá, hogy döntenem kell. Bemegyek hozzá és elmesélem neki a történteket, vagy csak egy részét, vagy inkább visszautasitom és haza megyek? Damonhoz már hiába mennék, eddig biztosan észrevette az eltünésemet.

- Oké – léptem át a szobája küszöbét egy gyors ötlettől vezérelve. – Az anyád beszélni akart velem  - mondtam el dióhéjban a történteket.

- Ilyen későn?

- Furcsa egy meghivás volt – forgattam meg a szemeimet álmosan. – És jó sokáig eltartott - ásitottam.

- Remélem holnap elmeséled – nézett rám azzal az imádnivaló mosolyával. – De most gyere, aludjunk, látom már alig állsz a lábadon.

  Nem tiltakoztam, cipőmet lehúzva a lábamról, rögtön bedőltem Nik mellé a kényelmes franciágyba. Ő átkarolt, mire én közelebb bújva hozzá, hunytam le a szememet. Miközben közeledtem az elalvás pillanatához, egy mondat keringett fel-alá a fejemben.

Az édesapád nemcsak, hogy vámpir, de egy ős is.

7. fejezet

7. Nightmare

  Belekezdtem annak a történetnek a feltárásába, ami már oly’ sok éve nyomasztotta a lelkem. Neki is ugyazokat a szavakat használva meséltem el, miért is hagytam ott őket, mi késztetett erre a döntésre valamint a  végére még azt is hozzátettem, hogy egy évvel később vissza akartunk menni, ha a szüleimet meg nem gyilkolják útközben. Mialatt én beszéltem, Damon újratöltötte a poharamat bourbonnal, sziverősitő gyanánt. Két szó között mind le is húztam az összeset. Tényleg szükségem volt az erősítőre, ha nem akartam ismét itatni az egereket. Miután befejeztem felnéztem Stefan mandula barna íriszeibe, várva a reakcióját.

- Na mit szólsz öcsém? – fordult Damon öccse felé sürgetve annak válaszát.

- Én… - dadogta megkövülve – nem is tudom. Ez igaz? – nézett rám tanácstalanul. – Tényleg Katherine miatt hagytál ott minket? – tette fel a kérdést, azt a néhány szót használva, melynek hallatára máig is bűntudat költözik belém, ha meghallom.

- Minden szava igaz – vágott közbe Damon vigyorogva. – Na mit szólsz?

- Damon.. – szakítottam félbe a barátomat, aki fél órával ezelőtt még Elena sértései miatt dühöngött -, ha megkérhetlek, most magunkra hagynál bennünket?

- Már te is lerázol? – kérdezte sértődötten. – Hát legyen – kullogott el kin keserves arckifejezéssel. Majdnem megsajnáltam, olyan aranyosan játszotta el az áldozatot.

  Mikor végre halló távolságon kívül került, Stefan fele fordultam, hogy megkérdezhessem, amire már egy ideje választ akartam kapni. – Most, hogy ismered a teljesen igazságot, még mindig azt hiszed, hogy magatokra hagytalak?

- Nem – jelent meg váratlanul előttem azzal a tekintetével, amit annyira imádtam. – De valamit nem értek… miért pont most mondtad ezt el? – kiváncsiskodott mélyen a szemembe nézve.

- Mert most jött el az idő az igazság feltárására – mondtam ki egyszerűen, kecsesen közelebb hajolva hozzá.

- Hm.. én meg végig azt hittem elhagytál, de a legrosszabb, hogy gyűlöltelek is érte – vallotta be szégyenkezve, mire halk kuncogás hagyta el az ajkamat.

- Dehogy gyűlöltél – súgtam kacéran a fülébe. – Mindig is szerettél – mondtam magabiztosan. – Sejted, honnan tudom?

- Damontól? – tippelt.

- Stimmt – feleltem neki németül, majd rövid szünet után, rákérdeztem. – Amúgy tényleg így érzel? – bizonytalanodtam el.

- Talán nem bízol eléggé Damonban? – húzta fel a szemöldökét.

- De, csak tőled is hallani akarom a választ – vallottam be, közben az alsó ajkamba harapva.

- Igen Cassandra Bennett – szólalt fel hivatalosan Stefan -, mindig is szerettelek, de most, hogy tudomásomra jutott hirtelen felszívódásod oka, talán  egy kicsivel jobban is.

  A hivatalos viselkedése teljesen felcsigázott engem. Vágytam az érintésére, a csókjaira, hirtelen úgy éreztem magam, mintha újra 1864-et írnánk. Legnagyobb meglepetésemre őt is hasonló gondolatok kínozhatták, mivel határozott mozdulattal két keze közé vette az arcom és édes csókot lehelt az ajkaimra. Először apró csókokkal kényeztette ajkaimat, mire én égnek álló tincseibe túrtam és közelebb húztam magamhoz, utat engedve ezzel feltörekvő vágyaimnak. Értett a célzásból, felkapott a karjaiba és meg sem állt a szobájáig. Nem különösebben tudott érdekelni a hely, ahová vinni készült, csupán annyit érzékeltem a külvilágból amennyi szükséges volt. Ajkaink ez idő alatt heves játékba elegyedtek. Miközben óvatosan lefektetett a kényelmes ágyára, én lábaimat dereka köré fonva húztam közel magamhoz. Nem bírtam elszakadni tőle, különösen most nem, mikor újra a karjai közt lehetek.  Olyan régóta vágytam már a csókjaira és most, hogy el is érkezett a pillanat, tudatosult bennem, hogy meg kell állnom, amíg nem késő. Egy hirtelen jött gondolatom arra késztetett, hogy váljak el Stefan közelségétől.

Épp igyekeztem megszabadítani Stefant az ingétől, mikor kővé dermedve parancsoltam megálljt a kezeimnek. Először fel sem tűnt neki a viselkedésem, csak mikor megszakítottam a csók jelenetet.

- Minden rendben? – búgta a fülembe aggódóan.

- Igen – feleltem tömören és velősen, de sejtve, hogy nem fogja ennyivel beérni, rövid szünetet tartva szabadkozni kezdtem. – Sajnálom, de mielőtt még megtennénk, fel kell tennem egy kérdést.

- Mit?

- Tudnom kell, mit érzel Elena iránt  - jegyeztem meg szárazon. Hiába feltörekvő gondolataimnak köszönhetően kétségek támadtak bennem és elbizonytalanodtam.

  Stefan arcáról könnyedén le tudtam olvasni az érzéseit. Teljesen megfeledkezett Elenáról és az iránta érzett szeretetéről. Látszott rajta, hogy válaszolni akar, csak a szavak nem jönnek a szájára.

- Tudod mit? – ültem fel az ágyra. – Kapsz 24 órát, hogy eldöntsd kit szeretsz igazán. A nap végén megkereslek és számon kérem a válaszodat. Ha engem választassz, akkor folytathatjuk az előbb félbeszakított jelenetet, viszont ha őt, akkor én elállok az útból és nem zavarok tovább. – Látva, hogy Stefan habozik, kénytelen voltam ultimátumot adni neki. Az életemnél is jobban szeretem őt, de ha neki egy másik nő iránt is vannak érzései, kénytelen vagyok cselekedni.

- Sajnálom – kért elnézést -, hidd el, nem akartalak kihasználni.

  Őszintének tűnt a bocsánatkérés, ami jól esett. Stefan sosem játszotta meg magát, bátyjával ellentétben. Ezt is szerettem annyira benne. Rámosolyogtam, majd egy búcsú csókot adva az arcára, felálltam és szinte rohantam kifele a szobából. Nem bírtam tovább, a kikészülés szélén álltam. Még jó, hogy hallgattam a belső hangra és nem adtam oda magam neki. Könnyekkel küszködve kopogtattam be legjobb barátom szobájának ajtaján. Pár perc múlva kinyílt az ajtó és Damon fürkésző tekintetével kerültem szembe.

- Mi történt? – kérdezte idegesen, sós könnyektől áztatott arcomra gondolva.

- Stefan még Elenát szereti – hadartam, de a hangom meg-megbicsaklott közben.

- Gyere ide – ölelt meg ma este másodjára Damon, majd bekísért a szobájába és letett a hatalmas ágyára. Betakargatott, majd bebújt mellém a takaró alá. – Mondj el mindent – kért számon, közben átkarolva igyekezett elérni, hogy megnyugodjak.

- Mi… minden jól alakult, ….amikor … hirtelen eszembe jutott a bál, … ahova Stefan Elenával ment el…. Én csak kíváncsi voltam, ….ezért rákérdeztem. Mire ő elhallgatott, ezért ultimátumot kellett adnom neki, hogy eldöntse kihez húzza … a szíve. Erre ő bocsánatot kért, hogy nem akart kihasználni – mondtam akadozva, időközben meg-meg állva, mivel a könnycseppek megállithatatlanul potyogtam a szememből.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – húzott közel magához Damon, továbbra is cirógatva a karomat. – Különben is, mielőtt te megjelentél volna Stefan boldog volt Elenával. Időre van szüksége, hogy tisztázhassa magában az érzéseit. Mellesleg mennyi időt adtál neki? – kérdezte, mire én szembe fordultam vele.

- 24 órát – feleltem elkeseredetten.

- Az bőven elég lesz – jelentette ki magabiztosan.

- Nem is  tudom, hogyan köszönjem meg, hogy most is mellettem vagy és vigasztalsz, azok után amit a nappaliban mondtam. – Úgy éreztem tartozom neki egy köszönettel azért, hogy mellettem van.

- Semmit sem kell megköszönnöd – mosolygott rám. – Visszatérve a nappaliban történtekre, nyugi vettem az adást! Te nem olyan vagy mint Elena, képtelen lennél ártani nekem!

- Ez igaz – értettem egyet vele. – Te vagy a legeslegjobb barátom – foglaltam szavakba az igazságot.

- Ó, mindjárt elpirulok – viccelődött, majd édes csókot lehelt a homlokomra. – Most aludj, hiszen holnap minden erődre szükséged lesz – húzta pimasz mosolyra az ajkát.

- Jóéjt – adtam lágy puszit az arcára, majd kényelmesen elhelyezkedve az ágyban hunytam  le a szemem. Nem kellett sokat várnom, hamarosan el is aludtam.

  Éjfél tájt járhatott az idő, mikor egy hang a fejemben arra késztetett, hogy kelljek fel. Értetlenül teljesítettem a kérést, ha akartam sem lettem volna képes ellenkezni vele és ennek semmi köze nem volt a fáradsághoz. Szerencsére egyedül voltam a szobában, így simán kisurranhattam az ablakon, mielőtt valakinek feltűnne a hiányom.

Holdkóroshoz méltóan hagytam el Damon szobáját, majd ültem be az autómba. Fogalmam sincs hogy voltam képes vezetni az állapotomban, de megtettem. Döbbenten vettem észre, hogy leparkoltam a Mikaelson birtok előtt. Olyan érzés kerülgetett, mintha valaki átvette volna az irányítást a testem felett. De ki? Amíg bennem kérdések százai fogalmazódtak meg a történtekkel kapcsolatban, a lábaim megállás nélkül lépték át a hatalmas birtok küszöbét. Elképzelni sem mertem, mi történhet ha a család tagjai közül valaki ébren van. Nyugodtan haladtam előre, már csak az hiányzott, hogy a kezeimet is előre tartsam akár egy holdkóros. Legrosszabb rémálmom vált valóra mikor az egyik szobából, amelyik mellett éppen elhaladtam, hangok szűrődtek ki. Fölösleges volt aggódnom, mert senkinek nem tűnt fel a jelenlétem.

Éppen annak a szobának az ajtaját téptem fel, amely mögött állva pár órával ezelőtt még egy érdekes társalgás részleteit sikerült elkapnom, mikor  hirtelen felébredtem.  Kétszer is jól meg kellett figyelnem, míg eljutott a tudatomig, hogy aki előttem áll, nem más mint az eredeti boszorkány.

Szavazás eredménye

Nos, mivel a szavazás magától lezáródott, úgy döntöttem felteszem ide az eredményt :)
Összesen 11en szavaztatok, amiből 1-1 szavazatot kapott Stefan és Elijah. Hát, ti tudjátok xD :) A többi voks Damon, Klaus és Kolé lett.
Hivatalosan is kijelenthetem, hogy holtversenyben nyert a mi idősebb, tengerkék tekintetű szépfiúnk DAMON és a  szexi hibrid KLAUS. De ti még Kolnak is esélyt adtatok.
Hm.. talán fontolóra veszem az állást. Mindenesetre tartogatok még egy-két dolgot a tarsolyomban (xD) 
Újabb közvélemény kutatást fogok megnyitni, amire szintén várom a szavazataitokat :):)!!!!

6. fejezet

 Elkészült a 6. fejezet, ami egyben egy kicsivel rövidebbre is sikerült, de azért remélem elnyeri majd a tetszéseteket :) Különben így, május 1 után leégve fejeztem be a fejezet írását, ami nem semmi xD. A következő fejezettől kezdve fel fognak pörögni az események....

6. Damon says

    Olyan gyorsan siettem vissza a terembe, amennyire csak a magassarkút viselő lábaim engedték. Most már tudom, rossz döntés volt Damon orra alá dörgölni a véleményem, ugyanis mi van ha egyáltalán nem így érez? Hiszen én is csak barátomként tekintek rá, mégis törődöm vele. A törődés és az aggodalom nem mindig jár együtt a féltékenységgel. Hiába jártam körbe vagy ezerszer a hatalmas termet, Elijah-nak és Klausnak nem bukkantam a nyomára. Kétségbe esésemben az egyelten Ős vámpír fele indultam el, akit kiszúrtam a tömegből. Az illető jelen esetben Kol volt.

- Beszélnünk kell – álltam elé, mielőtt még elhaladt volna mellettem.

- Majd megbeszéljük a tánc alatt – ellenkezett, széles mosolyra húzva az ajkát.

- Az már késő lesz – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja, mielőtt még elhaladt volna mellettem.

- Miért suttogsz?

- Figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani! – Diszkréten körülnéztem, majd a fülébe suttogva folytattam. – Ne igyál a pezsgőből, amit Esther fog felkínálni, mert valamit tervez ellenetek.

- Te bolond vagy – jelentette ki olyan hangon, mintha ellenük akarnám az anyát fordítani.

- Nem. Különben gondoltam szólok, mert azt hittem nem akartok meghalni. De ezek szerint tévedtem. – Miután befejeztem a mondanivalómat hátat fordítva neki indultam el az ellenkező irányba.

- Ez biztos? – jelent meg ismét előttem elkerekedett szemekkel, megszakítva az utamat.

- Igeeen – húztam el az ‘e’ betűt. – Szívesen – mondtam, majd magára hagytam, hadd töprengjen csak a hallottakon.

  Ekkor hirtelen pohár csörömpölés hangjára kaptam fel a fejem. Esther állt a lépcső tetején, arra várva, hogy a közönség felé forduljon. Még egyszer körbe néztem, hátha meglátok egy őst. Ezúttal nagyobb sikerem volt, pár emberrel előttem észrevettem Elijah-t, Elena társaságában. Bizalmasnak tűnt a társalgás közöttük, ezért arra következtettem, hogy a hasonmás már megelőzött.

- Jó estét, hölgyeim és uraim! – Köszöntötte Esther a jelenlevőket. – A pincérek pezsgőt kínálnak körbe. Megkérek mindenkit, hogy emelje velem  a poharát! Semmi sem tölt el nagyobb örömmel, - miközben mondta, én buzgón kerestem a tömegben a hibridet, mielőtt még elkésnék – mint, hogy együtt láthatom a családomat. Szeretnék köszönetet mondani önöknek, hogy részesei voltak ennek a látványos estének. Egészségünkre!! – emelte a poharát, mire én megpillantottam a keresett férfit.

- Klaus – ugrottam elé, aki éppen abban a minutumban kóstolta meg az italát.

- Igen? – fordult felém, miután kiitta félig a tartalmát.

- Már mindegy – motyogtam, inkább magamnak, majd megfordultam és ziláltam kihátráltam a helységből.

  Hát, erről ennyit. Elkéstem. Szinte futva hagytam el a helyet, melyben pár óra múlva már csak halottak lesznek. Az autóm előtt dühösen kezdtem le keresni a slusszkulcsot.

- Na ne – akadtam ki, mikor eszembe jutott, hogy valószinüleg még Damonnál van.

  Megfordultam, hogy elővehessem a táskából a telefonom, mikor egy kíváncsi Klaust pillantottam meg magam előtt.

- Mit is akartál mondani az előbb? - nézett mélyen a szemembe.

- Azt amit hallottál – feleltem flegmán. Nem fogom elmondani neki, még ha ezerszer kéri sem. – Nem fogom elismételni azt, amit Kolnak is mondtam, különben is már késő.

- Miről beszélsz?-  ragadta meg két erős vas markával a vállaimat . Áuu, jajgattam, de őt nem érdekelte. Addig rángatott míg kénytelen voltam kinyögni négy szót: ‘Anyátok meg akar ölni’ . – Csak kitaláltad igaz? – rázott meg olyan erősen, hogy abba minden porcikám beleremegett. Szerencsére ekkor hangos puffanásra kapta fel a fejét és elengedett. Én is a hang irányába fordultam, ahol legnagyobb ámulatomra Kolt a földön fekve találtam fölötte a dühtől izzó Damonnal. Legalább nem kell keresnem – gondoltam magamban,  majd utána eredtem, mielőtt még Klaus figyelme visszatérne hozzám.

- Ez mi volt? – ültem be a Ferrarimba, miután kinyitotta az ajtókat. Nem válaszolt, csak épp hogy megingatta a vállait, majd beindította a motort és kilövellt az országútra. – Héé, nyugi – próbáltam észhez téríteni és kiszedni belőle a történteket. Reméltem nem az történt, amire gondolok, mert az én elméletem szerint Kol miután megtudta mit tett a hasonmás neki ugrott és ezt Damon  képtelen volt végignézni. Mielőtt még meggyőztem volna magam az elméletem helytelenségéről, megszólalt és ő maga biztosította be ezt nekem.

- Nemkivánatos személy? – kérdezte továbbra is az utat bámulva, majd mérgében lecsapott a kormány mellé. – Egy nyűg, akit félre kell állítani az útból? – kiállította teljesen kikelve magából.

- Elég legyen! – parancsoltam rá, mielőtt még tönkre tenné az autómat. – Állj meg, de rögtön! – utasítottam olyan éles hangon, hogy még neki sem volt kedve vitatkozni.   Miután lelassított és félre húzta az autót, szembe fordult velem. Amit akkor láttam, soha az életben nem leszek képes elfelejteni. Pedig láttam már dühösen, kikelve magából, de ez még azokat is felülmúlta.

- Mi történt? – puhatolóztam nyugodtan, mivel erőszakkal nála semmire se mennék.

  Vett  egy mély lélegzetet és megszólalt: - Elena – nyögte ki halkan.

- Mi lett vele? – tört fel belőlem a kérdés.

- Kutya baja – nyögött fel. – Mindig mindenki csak miatta aggódik – panaszkodott, amin megdöbbentem. Miért mondja ezt? Hiszen szereti. – Mondd, miért ő a legfontosabb ezen a nyomorúságos világon?

- Valószinüleg, mert ő is Petrova hasonmás. A vérükben van….. mindegyikük magasabb rendűnek képzeli magát, ráadásul azt is érzékeltetik a többiekkel, hogy kötelességük akár az életük árán is megmenteni őket. – Kezdtem én is bedilizni. Habár még mindig nem értettem a kifakadásának okát, a fájdalmában képes voltam osztozni.

- Te miért vagy ilyen véleménnyel róluk? – törte meg a csendet, néhány perc után Damon. A hangja megváltozott. Lenyugodott.  De jó, végül is csak az kellett hozzá, hogy nálam is felmenjen a pompa.

- Szerinted miért?

- Katherine miatt? – találgatott.

- Persze… de nem is azért, mert mindketten teljesen odáig voltatok érte, hanem azért mert tudtam, hogy csak kihasznál titeket, amit meg is említettem nektek párszor. De ti mindezek után továbbra is úgy tettetek, mintha mi sem történt volna. – Az agy vizem már az egeket súrolta. Katerina személye megint kiakasztott. Főként ezért nem szeretek a múltamon töprengeni. Mindig felszínre törnek a legszörnyűbb emlékeim.

- Ez nem igaz – kezdte -, én végig sejtettem, mi a helyzet, csak ugye szerelmes voltam belé és ezért nem voltam képes bemártani őt. – Igaznak hangzottak a szavai, mintha ő is megnyílt volna felém.

- És Stefan?

- Vele már más a helyzet. Mikor Stefan szint akart vallani apánknak, elmesélni neki az igazságot Katherine-ről, a nő közbe avatkozott és megigézte. Ő tényleg szeretett téged és hiába az igézet, rettentően fájt neki a távozásod.

- Te mit tettél volna a helyemben? Katherine megigézte a szüleimet, hogy hagyják el a várost, azzal a mesével állva elő, hogy egy közeli rokonunk gyengélkedik. Persze, ő gondoskodott is róla, hogy igaz legyen az állítás. Mellesleg egy évvel később vissza akartam jönni, szembe nézni a bestiával. Akkor már tudtam a képességeimről, hogy boszorkány vagyok. Azonban mikor a szüleimmel beértünk a városba, egy férfi elénk ugrott és megölte a szüleimet. Nekem nagy nehezen sikerült elmenekülnöm, de ők odavesztek. – A szavak csak úgy kikívánkoztak belőlem, képtelen voltam meggátolni őket a beszédben.

  Damon kikerekedett szemekkel hallgatott végig. Nem tudott megszólalni, helyette inkább átkarolt, cirógatva közben a kikészülés szélén lévő testemet. Nem tellett sok időbe, míg a sós könnycseppek is égetni nem kezdték az íriszeimet. – Gyere ide – ölelt magához. – Tudom, mire van most szükséged – húzta visszafogott mosolyra az ajkát, majd szabad kezével beindította a motort és meg sem állt a Salvatore panzióig.

  Kíváncsian néztem fel rá. Már-már emlékeztetni akartam, hogy én nem itt lakok, mikor kiszállt és udvariasan kitárta előttem az anyós ülés felőli ajtót.

- Gyere – hívott, majd megvárva míg kimászok a kényelmes ülésről, felemelt a karjaiba és így vitt be a házba. Hogy sajnálatból tette-e vagy mert sejtette, hogy képtelen vagyok lábra állni, nem tudtam.

  Megszólalásnyi időm sem volt, mire észbe kaptam már le is tett a tűzhely előtti fotelre.

- Most pedig szépen megvárjuk Stefant, mert neki is el fogod ismételni azt, amit ezelőtt nekem – jelentette ki ellent mondást nem tűrő hangon. – Innivalót? – váltott témát, felém fordítva a bourbonos üveget. Pár másodpercnyi hezitálás után rábólintottam. – Nem akarlak megrontani.. – tette hozzá sietve, mire én felnevettem.

- Ez az, ezt vártam – éljenzett, majd átnyújtott egy poharat. – Csirió! – Koccintottunk, majd  mindketten kiittuk a kezünkben levő poharak tartalmát. Az alkohol marta a torkomat, de ez  jelenleg jól is esett.

- Szeretem látni, amikor nevetsz – ült le mellém Damon is, kezét az enyémre téve. – El nem tudod képzelni, mennyire hiányoztál nekünk, de főleg Stefannak.

- Ami azt illeti, nagyon is el tudom képzelni - mutattam rá -, mert én is hasonlóan éreztem veletek kapcsolatban.

  Damon, szavaim hallatán, közeledni kezdett az arcomhoz, majd egy puszit lehelt a homlokomra. Teljesen beleszédültem az illatába, magam sem tudom, miért. Rámosolyogtam a legjobb barátomra, mire a háttérben valaki megszólalt.

- Zavarok?

  Úgy váltunk szét abban a pillanatban, mintha olyat tettünk volna, amit nem szabad. Stefan állt előttünk, látszólag felkavarta a jelenet, amit láthatott.

- Jó, hogy jöttél, öcsi – üdvözölte a testvérét Damon. – Már vártunk. Cassie-nek fontos mondanivalója van számodra – nézett rám, mire az arcomba tódult a vér és elpirultam.

  Stefan várakozóan nézett felém. Én erőgyűjtés céljából vettem egy jó mély lélegzetet, majd beszélni kezdtem.

- Igen, mondanom kell valamit, amiről Damon szerint jobb ha te is tudsz – direkt fejeztem be úgy, hogy ‘Damon szerint’.