15. The party
Átlépve a ház küszöbét egyenesen a konyha fele indultam, ahonnan az íncsiklandó illatok származtak. Bonnie már várt rám. Két fogásos ebédet főzött, ami ledöbbentett. Ekkora felhajtásra azért nem számitottam. Addig oké, hogy összeüt valamit, mert nem akar rögtön lerohanni a kérdéseivel, de ez már sok! Épp kérdezni akartam, főzöcskézésének okát, mikor a szemközti szobából egy ismeretlen férfi lépett ki. Nagyjából negyves év körülinek tűnt, koromfekete hajjal és barna szemekkel.
- Apa, ő lenne Cassie, akiről annyit meséltem - intett felém vidáman. – Cassie, ő pedig az apám.
Erre már összeszedtem magam, és felnézve a férfi szemeibe fogadtam el a felém nyújtott kezeket.
- Örülök a találkozásnak, Mr Bennett – mosolyogtam barátságosan rá.
- Enyém a megtiszteltetés – közölte, miközben kezet ráztunk. – , de kérlek szólíts Samuelnek! – Hogy tegezzem le? Először furcsáltam a kérését, de végül Bonnie miatt belementem.
- Rendben, Samuel – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Most pedig, hogy letudtuk a bemutatkozást – szólt közbe izgatottan Bonnie -, akár ebédelhetnénk is – javasolta, mire én egyetértően bólogatni kezdtem.
Leültünk tehát az asztal köré, hogy megízlelhessük a legjobb barátnőm fősztjét.
Az elkövetkező jó néhány óra is hasonlóan telt el, egészen sötétedésig. Alkonyattájt aztán készülődni kezdtünk a Salvatore partira. Jujj, már a hideg is kiráz a gondolattól! Ilyet is régen tartottak már abban a házban – vagy csak az elődjében?
Erre az alkalomra különösen nagy figyelmet akartam szentelni, ezért is a legütősebb cuccaimat vettem fel. Egy fekete pántnélküli, compközépig érő, feszülős koktélruhából és platformos cipőből állt az outfittem. Ma különösen jól akartam kinézni, főleg Stefanka miatt, aki kénytelen lesz végignézni hogy tipegek be a házába és táncolok Kol oldalán.
A hajamat kivasaltam és a sminkem is kihívóbbra sikeredett. Kilépve a szobából, szomoruan vettem észre, hogy Bonnie még csak megsem erőltette magát. Ő ezuttal is visszafogottan volt szexi, imádott farmer-póló-topánka hármasában.
Rögtön azelőtt, hogy beszálltunk volna az autómba, még elköszöntünk Samuleltől. Igazán rendesnek tűnt, nem volt se túl szigorú, se túl engedékeny. Pont olyan, amilyennek egy apának kell lennie. Amilyen az én apám is volt… - gondoltam tovább a dolgokat, természetesen nem Klausra célozva. Ekkor gyorsan megráztam a fejem, hogy eltűnhessenek belőle a negativ gondolatok, majd a gázra taposva lövelltem ki az országútra.
Soha nem féltettem az autómat a sebességtől, meg az esetleges karcolásoktól, hiszen mindig is imádtam száguldozni!! És valahogy mindig megúsztam egyetlen karcolás nélkül. Igaz, néha rákellett segíteni egy kis mágiával, hogy elkerülhessek egypár ütközést, de hát ha a mágia a birtokodban van, miért ne használhatnád?! Jelenleg is százhússzal száguldottam, aminek köszönhetőleg bő öt perc múlva már a vendégház előtt is voltunk. Nehéz volt egy üres parkolóhelyet találnom, de végül sikerült behúznom egy volvó és egy audi közé.
- Gyerünk – fogtam meg Bonnie kezét, miután bezártam az autómat. Szerencsére nem kellett húzni, jött magától is. Igaz, picit megingott a küszöbön, de egy kis nógatásra hamar átlépte azt. – Kell egy ital – kezdtem el nézelődni, holmi bárpult féle után kutatva.
- Azt hiába keresed – szólalt meg egy ismerős férfi hang mögöttem. Nem ijedtem meg túlságosan a váratlan megjelenésétől, hisz hozzá szoktam már az ilyesmihez. Damon mellett könnyű immunissá válni a hirtelen felbukkanásokra. – Ez nem egy kocsma - tette hozzá, erőteljesen kiemelve a kocsma szót.
- Akkor mit ihatok? - fordultam szembe vele türelmetlenül.
- Puncsot - mondta egyértelmüen, mire elnevettem magam. – Mint mindenki más a szobában – emelte meg a kezeit a jelenlévőkre mutatva.
- Cassie, Bonnie – hallatszott a háttérből Caroline hangja, mielőtt még válaszolhattam volna. – Gyertek táncolni – jelent meg előttünk az örök vidám barátnőnk. Kérdőn néztem Bonniera, akin látszott, hogy inkább megy a táncparkettre, minthogy eltöltsön egy újabb percet Damon közelében. Megértem.
- Menjetek csak, majd megtalállak – mosolyogtam a lányokra, majd miután távoztak visszafordultam a kék szemű vámpirbarátomhoz. – Hol is tartottunk? – töprengtem elhúzva a szavakat. – Ja, tényleg.. oké, megkóstolom, feltéve hogy nem te készitetted – alkudoztam ravaszul.
- Én nem, de Stefan annál inkább – vigyorgott sokattudóan Damon. Tessék? Látva kitágult íriszeimet, mégjobban elmosolyodott. – Melyik jobb? Ha én készitettem volna, vagy Ő?
- Na jó.. még se kérek – gondoltam meg magam, mikor felnevetett. – Mondd, hogy van sör is? – néztem rá esdeklő kutya szemekkel.
- Igen, van – bólintott vígasztalóan, majd kezét a vállamra helyezve, mutatta az utat. Keresztül mentünk a báltermen, majd a lépcsőkhöz érve megtorpantam. Kérdőn néztem rá, de ő csak lehessegetett. – Gyere – fogta meg a kezemet. Az érintésétől hirtelen megborzongtam, de nem értettem miért. Nem tudhattam, hogy észre vette-e, de ha úgyis volt nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Egészen a szobájáig kísért, majd átlépve a küszöböt szembe fordult velem.
- Miért hoztál ide? – kérdeztem kíváncsian.
- Mert itt van, ami neked kell – mondta titokzatosan, de látva az ijedt arckifejezésemet, még hozzátette. – Sör, whisky vagy vodka – világosított fel, rám kacsintva.
- Á – emeltem meg a mutatóujjam, mint akinek leesett a tantusz -, már értem. – Majd körbe néztem, hol találhatom meg őket
- Keresd csak, mert csak akkor kapsz belőle ha megtalálod – suttogta játékosan a fülembe. Ismét jóleső borzongást keltett bennem a közelsége. Talán erre célozhatott Rebekah a suliban?
Elhúzódtam tőle és nézelődni kezdtem a szobában. Először az ágyat vettem célba, ahova Damon is követett. Pimasz megjegyzéseket kezdett tenni nekem, amik többek között arról szóltak, hogy vajon miért pont az ágyat nézem át először?! Nem foglalkoztam velük, helyette inkább belementem a játékba. Én is elkezdtem megjegyézéseket tenni rá, és az esetleges rejtekhelyeire.
- Hm, fogadunk hogy a mosdóban rejtetted el őket? – töprengtem félhangosan, de ígyis meghallotta. Nem válaszolt, amivel felkeltette az érdeklődésemet. A fürdőszobájába lépve akaratlanul is bevillant egy kép, ahogy elképzeltem Damont meztelenül, ebben a kádban lubickolva. Grrr, ráztam meg gyorsan a fejem. Mi ütött belém? Stefan után Damonról ábrándozok? Nem, nem hagyom hogy csak emiatt megromoljon a köztünk levő viszony. Ahhoz túl fontos Ő nekem.
Alig jártam körbe az apró helyiséget, már rá is bukkantam a keresett tárgyakra. Hitetlenkedve pillantottam a barátomra, miközben a jéghideg, habos vízből szedegettem ki az üvegeket.
- Megtaláltad… - sóhajtott fel Damon. – És elég hamar – tette hozzá szomorkásan.
- Hát persze, hisz szomjas vagyok – nevettem fel a mellettem sokasodó üvegek fele bökve. Felvettem két sörös dobozt, majd az egyiket átadtam Damonnak. Nem tétovázott, rögtön elfogadta.
Kibontottuk és leültünk az ágyára, hogy megihassuk őket. Így ültünk egymás mellett néhány percig, anélkül hogy megszólaltunk volna, míg meg nem törtem a csendet.
- Valójában kinek az ötlete volt ez a parti? - kérdeztem érdeklődve.
- Az enyém – mondta, egy büszke mosollyal az arcán. – Amúgy, ki szólt neked róla? Stefan? – találgatott, mire én csak bólintottam egyet. – Értem.
Újabb korty után, úgy éreztem sikerült annyira összeszednem magam, hogy felnézhessek rá. – Lemegyünk? – áltam fel az ágyból, majd az üres sörös dobozra villant a tekintetem, jelezve, hogy kiürült.
- Ha nem kell több, felőlem visszamehetünk – vont vállat nemtörődöm módon.
Felállt, és szó nélkül követett vissza a nappaliba, ami jelenleg bálteremnek volt berendezve. Időközben jócskán megszaporodtak a vendégek, akik főként velem egykorúakból álltak. Voltak köztük idősebbek is, de kevesen. Ahogy haladtunk lefele a lépcsőn, olyat láttam, ami arra késztetett, hogy karon fogjam Damont. Büszkén hagytuk magunk mögött az utolsó lépcsőfokokat is, majd álltunk meg odalent.
- Mi volt ez? – suttogott a fülembe, kíváncsian, de ahelyett hogy válaszolnék, csak előre mutattam, ahol az ősök álltak. – Ők mit keresnek itt? – szürte ki a fogai közül, miközben a keze ökölbe szorult.
- Nyugi, elintézem – csitítottam, közben kezeimmel lágyan kiegyenesítve egyenként az ökölbe szorult kezét. – Várj meg itt – suttogtam, majd elindultam abba az irányba, ahol Ők álltak.
- Kol, Rebekah és Elijah – üdvözöltem őket, ahogy közelebb léptem hozzájuk. – Jó újra látni titeket – mondtam, megölelve Bekaht és Elijaht, majd Kolnak egy szájra puszit adtam. A felsorolásból direkt hagytam ki a hibridet, Niklaust, azaz a drága jó donor apámat. Ők is mosolyogva üdvözöltek engem, míg valaki meg nem szólalt, tönkretéve vele a hangulatot.
- Cassie - szólalt meg váratlanul Nik. Először úgy tettem, mintha nem hallanám, aminek az lett az eredménye, hogy elém állt.
- Menj arrébb – parancsoltam flegmán, és megpróbáltam kikerülni.
- Beszélnünk kell – fogta meg a karomat, és nem engedett továbbmenni.
Nem volt más választásom, kénytelen voltam felnézni rá. Talán eljött az ideje annak, hogy végighallgassam…
