14. fejezet

14. The answer

  

  Másnap reggel a telefonom ismerős pittyegésére ébredtem meg. Dühösen szitkozódtam egy ideig, miközben azon töprengtem, ki állított nekem ébresztőt?! Öt perc múlva feladtam. Miközben kikapcsoltam az idegesítő háttér zajt, véletlenül az órára tévedt a pillantásom. Hajnali 7 van? A felismeréstől egy hatalmasat kattant bennem valami. Hétfő van! Folytonos ásítások és nyújtózkodósok közepette léptem bele a papucsomba és indultam a mosdó fele. Elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet, vettem egy kellemes meleg zuhanyt, majd miután sikerült emberi formát öltenem és a hajamból vált szénaboglyát eltüntetnem, a konyha fele tartottam. Ahogy odaértem Bonnie már javában szorgoskodott. Kikészitett egy tálat és kanalat, melléje helyezve a tejet és a müzlit is, hogy kiszolgálhassam magam.

- Jó reggelt – köszöntem, miközben helyet foglaltam vele szemben az asztalnál.

- Neked is – fogadta. A tálat megtöltöttem müzlivel, ráöntöttem a hideg tejet, majd falatozni kezdtem. – Bocsi, hogy nem szóltam az ébresztőről – szólalt meg, mikor az étel szinte megakadt a torkomon.

- Te voltál?  - köhögtem mérgesen.

- Igen, és ezzel akartalak kiengesztelni – mutatott bocsánat kérően a reggelire.

- Jól tetted – morogtam olyan halkan, hogy ne hallja meg.

  Reggeli után felöltöztünk, majd hátunkra kapva táskáinkat indultunk el az iskolába. Illetve, csak indultunk volna, ha a küszöbön össze nem ütközök – mint később kiderült – Kollal.

- Mit keresel itt? – förmedtem rá, mire ő csak tovább mosolygott.

- Az autómért jöttem – magyarázta, mire én megkövülten hallgattam. – Tudod, amit tegnap elcsórtál – jegyezte meg szemrehányóan. Nevetni kezdtem szavai hallatán. – Nem vicces.

- Indulhatunk? – szólalt meg Bonnie a hátam mögül.

- Persze. Remélem nem baj, ha Kol visz minket ma suliba – mutattam az előttem levő fiúra.  – Ha már itt vagy – hatalmas kutya szemekkel kezdtem méregetni őt.

- Szuper – sóhajtott kelletlenül, miközben beszálltunk a sötétszínű Ferrariba.

  Én előre ültem, az anyós ülésre, míg Bonnie hátra. Némán haladtunk az úton, anélkül, hogy akár egy szót is váltottunk volna. Sejtettem, hogy ezért megkapom még a fejmosást Bonnietól. Megérkezvén Kol beállt egy üres parkoló helyre. Látva, hogy készül kiszállni, kíváncsian kezdtem el fürkészni

- Én vagyok az új osztály társatok – mutatott szerény személyére azzal az ellenállhatatlan mosolyával. Furcsán néztünk rá, de látva azt az önelégült mosolyt az arcán jobbnak láttam szó nélkül hagyni a dolgot.

 Csendben haladtunk végig a folyosón. Az irodához érve Kol magunkra hagyott bennünket. Bonnie végig csak erre várt.

- Ez meg mi volt? – szaladt ki a száján, akár egy kitörni készülő vulkánból a szó, miközben a szekrényeinkből vettük ki az első órához szükséges kellékeket.

- Jó kérdés – tereltem a témát.  – Ne nézz így rám – könyörögtem bíráló íriszeire mutatva. Ekkor a csengő hirtelen megszólalt. – Második órán találkozunk – búcsúztam el, sietve a matek terem felé. Ezt megúsztam, egy darabig.

  Épp időben érkeztem, még a tanár előtt. Gyorsan leültem a helyemre, az utolsó előtti padba. Elővettem a könyvet és a füzetet, majd elkezdtem rajzolgatni a füzet hátuljára. Pár perc múlva jött be a tanár, két ismerős alak kíséretében.

- Jó reggelt – köszöntött minket, mire mi is elhangoztattuk a szokásos ‘Jó reggelt tanárurat ‘. – Hadd mutassam be az új osztály társaitokat – döbbentem néztem először az említettekre, majd a többi diákra. Míg a fiúk Rebekaht tüntették ki figyelmükkel, azalatt a lányok Kol izmos felsőtestén felejtették tekintetüket. – Rebekah és Kol Mikaelson. Foglaljatok helyet – folytatta a matek tanár, mikor rájöttem, hogy mindkét szabadhely körülöttem van. Az egyik a hátam mögött, a másik pedig rögtön mellettem. Szinte gondoltam, hogy Rebekah fog mellém ülni, így Kolnak a mögöttem levő hely maradt.

- Szia – köszöntött Bekah mosolyogva.

  Csak bólintani tudtam, mert a tanár hamarosan már el is kezdte leadni a leckét.

Nem igazán figyeltem arra amit mondott, helyette a füzetemet rajzoltam tele irka firkákkal. Úgy néhány perc múlva vettem észre egy papír cetlit az asztalom szélén. Kibontottam, hogy lássam mi áll benne.

Figyelj kicsit jobban ha nem akarsz megbukni!

Akaratlanul is elmosolyodtam, miközben ezeket a szép, kerek betűket olvastam. Ki gondolta volna, hogy Kol tud szépen írni?

Gyorsan odavéstem a papír végére a válaszom, majd visszajuttattam a feladóhoz.

Fölösleges! Max megkérlek, hogy korrepetálj.

A zajra amit mozgolódásommal okoztam, Rebekah  kíváncsian mért végig. Nyugtatóan rámosolyogtam, majd a füzetem fölé görnyedve folytattam a rajzolgatást.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy szinte villám csapásként értek a tanár szavai:

- Miss Bennett, megtisztelne minket a jelenlétével? – Kérdése hallatán rögtön felkaptam a fejem. A hátam mögött valaki kuncogni kezdett. – Mr Mikaelson, megtudhatnánk mi szórakoztatja magát annyira? – Ekkor az én arcomra ült ki az az ismerős kárörvendő mosoly.

- A kérdés – felelte Kol magabiztosan - amit feltett Cassienek -, kacsintott rám.

- Valóban? – értetlenkedetett a tanár. – És esetleg a választ is tudja?

  Kíváncsian néztem, abban reménykedve, hátha lebukik, de tévedtem. Ennél helyesebben nem is felelhetett volna.

- 2X – felelte magabiztosan a táblát nézve. Ezek szerint egy egyenletet kellett megoldani. Azt hiszem mégis jobb lesz ha odafigyelek – írtam egy kisebb papircetlire, de mielőtt még hátraadhattam volna Kolnak, a tanár megelőzött. Szigorú tekintetével egészen a vesémbe látott, majd kijelentette, hogy tanítás után büntetésből itt kell még maradnom egy órát. Annyira felmérgelődtem, hogy szinte felrobbantottam a tanár fejét, ha Rebekah meg nem akadályoz benne.

- Nyugi – csitított, hozzáérve a kezemhez.

  Szerencsére nem került sor több hasonlóra, alig öt perc múlva már meg is szólalt a szünetet jelző csengő. Vámpírokat megszégyenítő gyorsasággal szedtem össze a cuccaimat és hagytam magam mögött az osztály termet. A szekrényem fele siettem, hogy kicserélhetem a könyveimet. Mire odaértem, már várt rám valaki. Ott állt a szekrényemnek dőlve, maga Stefan Salvatore.

- Szia – mosolygott rám, mikor odaértem.

- Helló – köszöntem meglepetten, hogy itt találom, miközben a zárral bajlódtam. – Mi szél hozott ide?

- Szólni akartam, hogy ma este házibuli lesz nálunk. Remélem el tudsz majd jönni, mert mondani akarok neked valamit. – Miközben beszélt végig rajtam tartotta a tekintetét.  

- Házibuli? – hitetlenkedtem. –  Szuper! – Bal kezemet megemelve tettettem, hogy érdekel a dolog.

  Erőltetett mosolyom láttán felnevetett. – Tudom, én is így reagáltam rá, mikor Damon a tudomásomra hozta az ötletet.  – Együtt nevettünk tovább. Vele ellentétben engem az elképzelés nevettetett meg, ahogy Damon az öccse elé áll és elújságolja neki a terveit. Az az arc kifejezés, biztos vagyok benne, hogy egyezett egy kisgyerek viselkedésével.

- Mit akarsz mondani? – hagytam fel a nevetéssel, témát váltva.

  Ekkor közelebb lépett hozzám és megérintette az arcomat. – Válaszolni akarok a kérdésedre. – Az a  szív döglesztő mosolya, mely eddig kivétel nélkül mindig képes volt pillangókat varázsolni a gyomromba, ezúttal nem érte el a kellő hatást. A közelsége már nem volt olyan erős hatással rám, mint eddig. Ekkor döbbentem rá, hogy is tudott oly egyszerűen eszembe jutni a gondolat, hogy megcsaljam őt Kollal. Már nem szerettem. Az érzéseim iránta szinte megszüntek létezni. Vissza akartam mosolyogni rá, de nem tudtam. Nem akartam eltitkolni az érzéseimet, hadd jöjjön rá, hogy engem már nem érdekel a válasza. Ha annyira szeretett volna, akkor most Kol helyett őróla álmodoznék.

- Sajnálom Stefan, de a határidőd már lejárt. Időd bőven volt, de te hezitáltál. Ennél világosabban ha akartad sem lettél volna képes értésemre adni a választ. – A keze villám csapásként hullt le az arcomról. Három lépést hátráltam, mielőtt folytattam volna. – És a döntésemen már az a nyílt figyelmeztetés sem segít, amit a Mikaelson birtokon címeztél Kolnak. – A szemeiben könnycseppek jelentek meg.

- Cassie – kezdte elérzékenyülve. – Én már jó ideje tudom a választ, csak nem volt mikor elújságolnom neked. – Döbbenten néztem rá. – Már akkor tudtam, mikor elrabolták Elenát. – A kijelentésére hirtelen úgy éreztem magam, mintha végig egy megtévesztés áldozata lettem volna. Most akkor azt akarja elmondani, hogy ELENÁT választotta helyettem? Hát nem pofátlan? Általában nehezen lehet kihozni a sodromból, de neki sikerült. Mielőtt még átgondoltam volna mit teszek, felpofoztam Stefant.

  A jelenetre amit okoztam a háttérben elismerően tapsolni kezdtek. Dühösen néztem körbe mire a diákok egy emberként némultak el.

- Gratulálok – lépett mellém elismerően Rebekah. – Üdv a klubban! – éljenezett, majd a tenyerembe csapott, mintha pacsiztunk volna. A tömegnek köszönhetően teljesen megfeledkeztem Stefanról. Ezért az sem tűnt fel, mikor Rebekahval elindultam a következő órámra. – Örülök, hogy te is túlléptél a Stefan zónán – folytatta, mikor már kettesben voltunk. – Ne feledd, a következő Damoné lesz – kacsintott rám, majd elbúcsúztunk a történelem terem előtt. Ezzel meg mire célzott?

  Ezt az 50 percet is az előzőhöz hasonlóan töltöttem el. Firkálgattam a füzet hátsó lapjára, miközben a gondolataim messze szálltak. Stefan viselkedésén elmélkedtem. Lehetséges lenne, hogy félreértettem a szavait? De hát akkor miért nem beszélt tisztán? Minek ködösített? Annyira belefeledkeztem a saját kis világomba, hogy megint elértem, hogy a tanár felszólítson.

- Miss Bennett, jól van? – A hangjában a szokásos szigor helyett, ezúttal csupán kíváncsiságot és aggodalmat fedeztem fel. Észre sem vettem mikor törött el nálam a mécses, csak azt, hogy megtörtént.

Gyorsan letöröltem a könnycseppjeimet, majd megköszörülve a torkom válaszoltam Mr Saltzmannak.

- Jól vagyok. – A hazugságnak elég silány változatát sikerült összehoznom. Talán még el is hitte volna, ha a hangom közben meg nem bicsaklik.

  Körbenéztem a teremben, mikor a tekintetem összetalálkozott Elenáéval. Őrjöngtem. Legszívesebben felálltam és lekevertem volna neki is egy hatalmas pofont, amit a tanár nem nézne jó szemmel, ezért inkább folytattam a firkálást.

  A következő óráimat túlélni kész kinszenvedés volt. Nem elég, hogy kettőig kellett maradnom, még egy büntetést is végig kellett szenvednem. Á! Szinte futva hagytam el az iskola területét, mikor a tanár elengedett.  A parkolóban eszméltem rá, hogy gyalog kell hazamennem. Nem baj, addig is kiszellőztetem a fejem – vigasztaltam meg magam.

Némán haladtam a néptelen utcában anélkül, hogy egy autó elhajtott volna mellettem. Öt percnyi járás után jelent meg az első kocsi, majd le is parkolt a járda szélén.

Az autó ablaka sötétített volt, tehát nem láthattam a sofőrt, csak miután letekerte az ablakot.

- Beszállsz vagy írjak kérvényt? – könyökölt ki az ablakon Damon.

- Persze – feleltem felsóhajtva, miközben be ülltem melléje.

- Mi az, netán mást vártál? – kérdezte, majd a gázra taposva lövelltünk ki az útra. Látva, hogy nem fogok válaszolni, a keze a combomon landolt.

- Ne provokálj – javasoltam komolyan, mire ijedtséget színlelve kapta el a kezét. – Ma már elláttam a baját egy Salvatorenak!

- Tessék? – nevetett fel.

- Jól hallottad. Stefen kapott egy jól megérdemelt pofont. – Így visszanézve büszkeség töltött el a gondolattól. Vagyis  remélem jól megérdemelt volt.

- Ne mááár, nem hiszem el – húzta el a betűket, miközben leparkolt a házunk elé. – Mit művelt már megint?

- Inkább az a kérdés mit nem tett – javítottam ki elszomorodva.

   Damon arcáról hirtelen eltűnt a vigyor, és együttérzően ölelt magához.

- Sajnálom,  hogy nem téged választott.

- Azt nem tudhatom – vallottam be szégyenkezve. – Nem vártam meg míg befejezi.

- Hát akkor miért kapta azt a pofont? – kérdezte döbbenten.

- MERT ÚGY HANGZOTT MINTHA ŐT VÁLASZTOTTA VOLNA – magyaráztam annyira megemelve a hangom, hogy az majdnem kiabálásnak tűnt, közben jól kiemelve minden egyes szót.

- Mi van ha félreértetted a dolgot? – töprengett. – Hm?

- Semmi – néztem fel rá higgadtan. – Igyis úgyis vége. Én már rég végeztem Stefannal – mondtam, majd kiszálltam az autóból. – Viszlát este – kiáltottam vissza mielőtt elhajtott volna.

Véleményeket kérek!! Remélem tetszett a fejezet!! :D:)

13. fejezet

13. Apologise

Mikor megébredtem, elsőre fel sem tűnt hol lehetek. Szinte minden oldalról körülálltak az ismerős arcok, lehetőségem sem volt megfigyelni a helységet. Legszívesebben csukott szemmel maradtam volna míg a világ, ha észre nem veszik pillanatnyi botlásomat. Így hiába is próbáltam volna tettetni, hogy alszok, mikor az összegyűltek csak arra vártak, hogy kinyissam a szemeimet.

- Cassie, hogy vagy? – csendült fel egy aggódó hang nem messze tőlem.

 Első hallásra nem ismertem fel a hang tulajdonosát, ezért megpróbáltam felülni, hogy rájöhessek, amivel csak annyit értem el, hogy megszédültem és vissza estem eredeti pozíciómba. Több kéz iramodott felém, hogy elkaphassanak, de nem volt szükségem rájuk. Újabb nekifutásra végre sikerült felülnöm. Körülnézve hamarosan arra is rádöbbentem, hogy a Mikaelson villában vagyok, körülöttem többek között az ősökkel valamint Stefannal és Damonnal.

Fejemet fogva néztem végig a szeretteim alkotta körön, miközben azon töprengtem vajon mióta állhatnak itt. Néhány percnyi folytonos csend után Elijah letérdelt elém.

- Jól vagy? – érdeklődött ismét akár egy aggódó apuka.

- Jobban, köszi – válaszoltam kimérten, mosolyt erőltetve az arcomra.

- El tudod te képzelni mennyire aggódtunk miattad? – fakadt ki hirtelen Kol, levetve magát mellém a kanapéra. Óvatosan megragadva derekamat, tartott biztonságot nyújtó karjai között. A háttérben erre valaki felmordult.  – Halálra rémítettél minket – nézett rám halálsápadt arc kifejezéssel, tudomást sem véve az előbbi figyelmeztetésről. Mikor körülnéztem döbbentem eszméltem rá, hogy Stefan volt.

- Miért? Hiszen nem aludhattam olyan sokat? – kérdeztem rá, tapintatosan érdeklődve afelől, hogy mennyi időt aludtam át.

- Á, csak 3 napot – legyintett Damon, Elijah mögé lépve.

- Ne mondjátok, hogy mindhárom napot ugyanebben a pozícióban töltöttétek el – nevettem fel arra a nevetséges elképzelésre gondolva , hogy fölöttem virrasztottak.

- Akár hiszed akár nem, így volt – vallotta be Elijah

 Hitetlenkedve néztem fel rá, majd a többiekre. Lassan mindannyian közelebb jöttek hozzám, kivéve Rebekáht, aki ebben a percben jelent meg a helyiségben kezében egy hatalmas tál étellel.

- Kész a reggeli – csiripelte, miközben kikerülve Stefant és Niket lépett be a körbe. – Tessék – helyezte az ölembe  a tálat.

- Köszönöm – motyogtam meglepetetten, közben a tálon levő ételeket szemlélve. Volt ott különböző felvágottaktól és főtt tojástól narancsléig minden. Hálásan néztem fel az egyetlen nőnemű ősre.

- Ugyan már, ez csak egy kis apróság , ahhoz képest amit te tettél értünk – tiltakozott magától értetődően. – Sosem fogjuk tudni meghálálni azt neked – mondta, picit eltúlozva az igazságot. Ő is lehajolt mellém és óvatosan puszit lehelt az arcomra.  – Mi köszönjük.

  Éreztem ahogy a pír az arcomba szökik és elpirulok.

- Semmiség – ellenkezdtem.

  Elszégyellve magam kezdtem el méregetni az ölembe helyezett tálat.

- Ne mondd ezt – lehelt Kol is édes csókot a homlokomra, miközben beleharaptam az egyik tojásba.

- A családodnak szólítottál minket – érintette meg a térdem Elijah.

- Látnod kellett volna Esther képét mikor a tűzet neki lökted – nevetett fel elismerően a háttérben Damon, elterelve a témát. – Eddig te vagy a legerősebb boszorka, akivel valaha találkoztam – mondta, közben úgy téve, mintha megemelné előttem a nemlétező kalapját.

  Mosolyognom kellett legjobb barátom szavain. Ezek szerint sikerült a tűz lángjait Esther fele térítenem. Diadalittas mosoly ült ki az arcomra, míg eszembe nem jutott az a rengeteg erő, ami feltehetőleg jelenleg is bennem lakozik.

- Bonnie jobban van? – néztem érdeklődve Stefan fele, mire a többiek Damonon kívül fülelni kezdtek. Bonniera gondolva és a problémákra, amiket okoztam neki, rögtön el is ment az étvágyam. Miután megettem a tojást, lerakva magam mellé a tálat, vártam a választ.

- Ébredezik – válaszolt kimérten Stefan. – Mostanáig nem  tudja elhinni, hogy voltál képes megfosztani őt az erejétől.

- Kénytelen voltam – sóhajtottam, majd megpróbáltam lábra állni. – Mennem kell, beszélnem kell vele. – Hiába álltak az utamba, én ravaszul mindannyiukat kicseleztem, míg a nappali ajtajához érve bele nem ütköztem valakibe.Legnagyobb ámulatomra Nik állt előttem, teljes élet nagyságban. Kezeit a vállamra téve akadályozta meg az ütközést.

- Előbb enned kell valamit – győzködött féloldalas mosolyt villantva, – majd utána elmész a boszihoz – váltott határozottabb hangnemre. – Most kérlek maradj a szerető családod körében. – kérlelt, mire én meghökkenve mértem végig.

- Ezt pont te mondod? – kérdeztem flegmán. – Szerető család? Kire gondolsz? A halott anyámra vagy az apámra, aki lenyúlta az öccse barátnőjét? – Szavaim hallatán a kezei rögtön lehulltak a vállamról. Szoborhoz hasonlóan vált kővé, mialatt én kezeimet végighúzva felsőtestén elhaladtam mellette. Sejtettem, hogy követni fognak de tudomást sem véve róla szálltam be Kol autójába, remélve, hogy nincs bezárva. Nem is volt, sőt  még a kulcs is a helyén volt. Beindítva a motort, hagytam magam mögött a házat. Igazság szerint éhes sem voltam már, mintha jól laktam volna azzal a tojással. Uti célomhoz érve, leparkoltam az autót a kapu elé, majd kiszállva indultam el a házba, hogy minél előbb láthassam barátnőmet. Odabent a szobájába érve találtam meg a lányt Elena és Caroline társaságában.

- Sziasztok – köszöntöttem halkan őket, mire mindhárman felém fordultak.

- Te mit keresel itt? – jött elém mérgesen Care. – Nincs már itt semmi keresnivalód – üvöltötte torka szakadtából, közben nekilökve engem a falnak.

  Itt nálam betelt a pohár. Erősen koncentrálva löktem a szemközti falnak a szőkeséget.

- Épp ellenkezőleg, hármunk közül nekem van a legtöbb keresnivalóm itt – ellenkeztem megemelve a hangsúlyomat dühösen. – Különben is mit magyarázkodok itt egy nyamvadt embernek meg vámpírnak, mikor azt amit mondani készülök egyedül Bonnie értheti meg – emeltem meg a kezeimet védekezően.

- Miért mit akarsz mondani? – csendültek fel az említett szavai. – Hogy sajnálod, hogy elvetted az erőm? – folytatta szarkasztikusan.

- Nem – haboztam -, el akarom magyarázni miért tettem – néztem fel rá együttérzően.

- Elena,  Caroline megtennétek, hogy kint várakoztok, amíg elmondja? – fordult Bonnie barátnői felé esdeklően. Elena kimérten bólintott, majd elkezdte kifele tolni a csillapodó Carolinet.

- Kezdheted – jelentette ki Bonnie, miután a lányok távoztak. A megbántottság érzete csak úgy perzselt a szemeimben, amitől még borzalmasabban éreztem magam.

- Sajnálom Bonnie, hogy elvettem az erődet – kezdtem egy bocsánat kéréssel, - de nem volt más választásom. Esther nem hagyott más alternatívát. – Erre összehúzott szemöldökkel kezdett fürkészni. – Emlékszel mikor álmomban megigézett, hogy menjek át a Mikaelson birtokra? Akkor megígérte nekem, hogy nem fogja bántani a gyermekeit. Megszegte az ígéretét. – A kezeim ökölbe szorultak. – Ezért álltam ki ellene, amihez szükségem volt mind a száz halott boszorkány erejére.  Először nem sikerült mindet magamhoz csalogatnom, de másodjára már igen. De nem gondoltam volna, hogy a varázslat miatt elfogsz ájulni – ültem le az ágya szélére. – Ha tudtam volna, hogy veszélybe sodrom az életed, sosem döntöttem volna így.

- Legalább sikerült a terved? – kérdezte higgadtan.

- Úgy hallottam sikerült – feleltem elgondolkodva. – Biztos nem lehetek benne, mivel miután Esther fele löktem a tüzet, én is elvesztettem az eszméletemet.

- Mi történt? – ült fel döbbenten. Arcáról minden harag eltűnt, átadva a helyét az aggodalomnak.

- Semmiség – vigasztaltam meg mosolyogva legjobb barátnőmet. – Csupán átaludtam három napot – legyintettem, mintha mindennapos lenne.

- 3 napot? De most már jobban vagy, nem? – vált sápadttá az arca.

- Persze, minden rendben – győzködtem, majd egy határozott mozdulattal magamhoz öleltem a lányt. – Azért remélem egyszer majd megbocsájtasz – motyogtam halkan, mire elengedett, hogy rám nézhessen.

- Sose tudnék haragudni rád – jelentette ki komolyan, majd ismét egymás karjaiban kötöttünk ki.

-  Szeretlek Bonnie, testvéremként szeretlek téged – leheltem cuppanós puszit az arcára. Miután ő is viszonozta a puszit, témát váltottam.– Amúgy volt alkalmam találkozni az édesanyáddal. Most már tudom, kitől örökölted a szépségedet – kacsintottam rá.

- Mi a véleményed róla?

- Erős a jelleme, amire akkor jöttem rá, mikor átléptem a szellem ház küszöbét. Vagyis inkább átteleportáltam magam – tettem hozzá mellékesen. – Szinte letépte a fejem, miután elmondtam Damonnak, hogy elvettem az erődet.

- Hát igen – sóhajtott fel. – Te tényleg azt mondtad, hogy teleportáltál? – tért vissza az előbbi témához.

- Ööö…..  gyorsan kellett cselekedtem. Emily könyveiben olvastam egykor róla. – vontam vállat egyszerűen.

- Meg kell tanítanod rá – nézett rám hatalmas kiskutya szemekkel.

- Feltétlenül – ígértem.

Rövid csend után ismét megszólalt.

- És sikerült megtudnod, ki az apád? – érdeklődött kíváncsian.

- Igen – vallottam be halkan. – De bárcsak sosem hallottam volna róla – sóhajtottam.

- Miért, ki az? – hatás szünet, míg leesett neki. – Klaus? – kiáltott fel ijedten.

- Pszt – tettem mutatóujjam a szája elé. – Csendesebben – utasítottam.

  De már késő volt. Alig pár másodperc múlva szinte egy emberként rontott be a szobába a szőke Caroline, a hasonmás társaságában.

- Mi történt?  - kérdezték egyszerre.

- Semmi – nyugtattuk meg őket kórusban Bonnieval.

- Akkor miért sikítottál? – értetlenkedett Care, majd közeledni kezdett az ágy másik feléhez. A bal felén én ültem.

- Csak kiakadtam – nézett rám tanácstalanul Bonnie. Tudtam, csak arra vár, hogy az engedélyemet adjam, hogy elmondhatja a dolgot nekik is.Hosszú percek teltek el míg beleegyezően sóhajtottam fel.

- Elmondom, egy feltétellel – figyelmeztettem őket. – Ha megígéritek, hogy egy szót sem szóltok róla senkinek.

- Rendben – bólintott mosolyogva Elena.

- Én már hallottam belőle részleteket – vallotta be Care, közben az eget kémlelve.

 Dühösen néztem rá, mire ő megnyugtatott, hogy egy szót sem fog szólni róla senkinek.

- Miről van szó? – kezdett kiváncsiskodni Elena, mikor rájött, hogy önként egyikünk sem szólal meg.

  Halk sóhaj kíséretében eldöntöttem, hogy mindent elmondok neki, ami azóta történt, hogy Esther megigézett. Döbbenten hallgatta végig anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Az utolsó részhez érve viszont kénytelen volt némasági fogadalmát megszegnie.

- Tessék?  Klaus az apád? – ugrott fel a székről, melyen eddig ült.

- Igen, de a legrosszabb nem is ez, hanem, hogy Koltól kellett megtudnom. Ő volt az egyetlen ős, aki beavatott az akkor történtekbe, miután egy hihetetlenül kellemes éjszakát töltöttem vele – tettem hozzá mellékesen.  Majd elmeséltem nekik a többit is, hogy Nik megparancsolta a boszorkányainak, hogy tegyenek meg bármit, hogy az anyám teherbe essen tőle, valamint hogy minderre azért került sor, hogy elszakítsa őt Elijahtól. Végül befejezésként még említést tettem arra is, hogy összejöttem Kollal.

A három lány először tátott szájjal reagált a hallottakra, míg végül észhez térve gratuláltak nekünk.  Egyenként öleltek magukhoz, egy-egy puszi kíséretében.

Még beszélgettünk néhány órát az iskoláról, a pompon csapatról, az edzésekről és a pasikról, míg  napnyugta felé Elena és Caroline úgy döntöttek, hogy itt az ideje hazamenniük. Sorra elbúcsúztam Carolinetól és Elenától, akiben be kell vallanom, hogy kellemesen csalódtam.

Mielőtt még kiléptek volna az ajtón, kénytelen voltam megjegyezni:

- Ha valaki kérdezné, az apám Elijah!! 

Várom a véleményeiteket :D:D:)

Új blog

Oké, tudom, ez elég gyakori mostanában nálam, de ez lesz az utolsó!! :)) Ezuttal egy saját történettel rukkoltam elő, nem fanficcal. Úgy döntöttem a vámpirnaplókról elég két blogot irni, kell  egy más is, ami egészen más. 
Ennek a rejtélyes történetnek a cime Merj álmodni... mert megéri :) Szerintem ez a cim tökéletesen helytálló, de még súgalja is a sztori lényegét.
Ime rövid ismertető gyanánt néhány sor, ha felkeltettem volna az érdeklődéseteket:

Elisabeth Matthews, egy 19 éves szerényebb természetű lány. Szüleivel születése óta a texasi  Dallasban élt, addig a pillanatig mig felvételt nem nyer a New Yorki Juilliard Egyetemre. Ettől kezdve úgymond az élete fenekestől felfordult, és beindul a karrierje. Gyermekkori barátnőjével karöltve el is indul felfedezni a Nagy Almát, ahol nem is egy kellemes meglepetésben lesz majd része. Egy történet teli s tele szerelemmel, barátságokkal, karriervággyal, és természetesen szórakozással. 


Végezetül, ha kedvet kaptatok egy kis new yorki kiruccanáshoz, kattintsatok az  alábbi linkre:
http://believein-urdream.blogspot.ro/