1. fejezet

I'm in love with the monster

1. fejezet: Pilot

  Visszatérni Mystic Fallsba, a városba ami annyi kellemes emléket ébreszt bennem, valahányszor csak kiejtem ezt a szót, most, hogy megérkeztem, talán nem is tűnik annyira jó ötletnek. Részben a múltam legfontosabb eseményei miatt, melyeket ebben a poros kisvárosban sikerült magamhoz csatolnom. Annyi gyönyörű pillanatot töltöttem el ezen a helyen - néztem ki a vezető ülés melletti ablakon -, de egyszer sajnos minden jónak vége szakadt.

Elnéztem a főteret, a felújított épületeket, azonban hiába kerestem a hasonlóságot, mintha egy számomra teljesen idegen város határát léptem volna át: nincs itt már semmi az én időmből. Azonban én már előre eldöntöttem, hogy több száz év távollét után végre eljött az ideje a hazatérésemnek. Lehet, hogy kivételesen szerencsém lesz és képes leszek új életet kezdeni, minden gátlásomtól mentesen, egy teljesen új közösségben. A megérzésem, ami általában jót szokott súgni, azt javasolta menjek tovább.

Miközben zűrzavaros gondolataim igyekeztem tompítani, óvatosan ráléptem a gáz pedálra, hogy minél hamarabb elérhessem a házat, melynek oly’ sok éve már, hogy nem jártam a közelében. Belülről felemésztett a kíváncsiság, hogy milyen állapotban lehet az egykori Bennett lak. Családomnak egykoron két egymástól távol eső birtoka volt, az egyik Monroeban, azaz Dél-Karolinában található, míg a másik itt, a város területén. Én az életem java részét Monroeban töltöttem, de amikor haza is jöttünk, akkor is az itteni házunk helyett a Salvatore rezidencia képezte az állandó szállás helyünket.

 Annyira belefeledkeztem a múltam felidézésébe, hogy majdnem túl is hajtottam a végállomáson, de szerencsére még épp időben visszatértem a földre.

Amikor először pillantottam meg az épületet a szám is tátva maradt a csodálkozástól. A várva várt hatalmas birtok helyett, csak egy átlagos, családi házhoz hasonló kertes házat láttam.Vajon mi lehet ennek az oka, hogy így összement a birtokunk?  - töprengtem magamban, miközben leparkoltam az autót nem túl messze a háztól. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kiszálljak és megtegyem azt a kevés távolságot is, ami elválaszt engem az egykori otthonomtól. Jó szomszédhoz méltóan bekopogtattam a fa burkolatú ajtón, várva a lakók fogadtatását. Pár perc elteltével egy fiatal, hosszú, barna hajú lány jelent meg előttem.

- Szia! Segíthetek valamiben?

- Üdv, én Cassie Bennett vagyok, az új szomszéd. Nemrég költöztem a városba és ezért arra gondoltam, személyesen mutatkozom be a környékbelieknek. – A hazugságot olyannyira könnyedén ejtettem ki az ajkaimon, mintha csak egyszerűen a nevemet tudattam volna.

- Bennett?

  Valamiért nagyon meglepődhetett a vezeték nevemen, mert a pupillái úgy elkerekedtek a csodálkozástól, mintha nemrég drogot fogyasztott volna.

- Igen, de miért kell ezen ennyire meglepődni? – érdeklődtem kíváncsiságot színlelve.

- Én is Bennett vagyok – sietett a magyarázattal. – Bonnie Bennett, örülök a találkozásnak – mondta, majd jól nevelten elfogadtam és megráztam a felém nyújtott kezét. – Öö.. gyere beljebb – invitált be a házba. Gondolom megérezhette az érintésemből, hogy nem jelentek veszélyt az életére, vagy annyira furdalhatta az oldalát a kíváncsiság, hogy kénytelen volt behívni. Meg kell hagyni jó érzés tölt el a tudattól, hogy a házunk a családban öröklődött tovább – még akkor is, ha idővel összement. 

 Magabiztosan átléptem a küszöböt, ezzel is üzenve neki, hogy nem vagyok vámpír. Belépve az épületbe egy kisebb méretű, otthonos nappaliban találtam magam. Megpróbáltam összehasonlítani az eredeti, emlékeimben élő hatalmas családi fészekkel, de tervem kudarcba fulladt. Mérete ellenére viszont rendkívül szimpatikus volt számomra, a bútorok a barna szinárnyalatában pompáztak, a függönyök valamivel hangulatosabb színekbe voltak öltöztetve, sőt ha körbe nem nézek még észre sem veszem a kanapé előtt álló nem túl széles plazma tévét. Azonban mindezek mellett nem volt semmi deja vúm, egyszóval nem nyújtotta a hely azt a jól megszokott otthonom melegét.

Bonnie intett, hogy kövessem, míg mindketten helyet nem foglaltunk a nappali közepében elterülő kanapén. Miután leültem és szokásomhoz híven keresztbe tettem a lábaimat, felé fordultam.

- Tényleg Bennett vagy? – kezdtem egy kérdéssel.

- Igen – felelte nem túl magabiztosan, némi félénkséget felfedezve a hangjában. – Honnan származol? – tette fel az egyetlen kérdést, ami nálam tabunak számított.

- Monroeból, azaz Dél-Karolinában éltünk a szüleimmel, míg életüket nem vesztették egy balesetben. Szörnyű volt, de az egészben az a legrosszabb, hogy én is ott voltam és túléltem – mondtam egyre elhalkuló hangon, a mondat végére még egy könnycseppet is igyekeztem kikényszeríteni magamból. Mindezt azért, hogy az előttem ülő lány felhagyjon a faggatással. Végtére is igazat szóltam, pár apróságtól eltekintve. – Remélem megérted, hogy miért nem akarok erről többet mondani.

- Persze – értett egyet velem együttérzően. – Nem tudtam, sajnálom.

- Semmi baj, hiszen nem tudhattad – vigasztaltam meg ismét mosolyra görbülő ajkakkal.

- És mostantól a MF High-ba fogsz járni? – kérdezte témát váltva, miközben felállt és kisétált a helyiségből.

- Igen, holnaptól – feleltem megemelve a hangsúlyomat, hogy az még a ház másik felében is hallatszodjon.

- Szuper, mert akkor mehetünk együtt is – mondta, miközben visszajött a szobába, magával hozva két poharat és egy tál sóskekszet. Az üres poharakba üditőt töltött, majd az egyiket átnyújtotta nekem, amit én készségesen el is fogadtam.. – Kérsz? – nyújtotta felém a sóskekszet is. Abból már nem voltam annyire falánk, kivettem egy-két darabot, majd az üditőbe kortyoltam.

- Jó ötlet – mosolyogtam a fiatal Bonnie arcába, majd biztatásként még hozzátettem: - Van egy olyan érzésem, hogy mi jól kifogunk majd jönni egymással.

- Szerintem is – hangzott az egyetértő válasz.

  Egész jól eltöltöttük együtt az időt, az egész délutánt átbeszélgettük anélkül, hogy bármelyikünknek is eszébe jutott volna valami más tennivaló. Bonnie mesélt nekem a városról, részletes bemutatást tartott a barátairól – a legjobb barátnőjéről Elenáról és a Miss Mystic Falls szépség verseny nyerteséről, Carolineról (csupán azokat az információkat raktároztam el, melyeket fontosnak tartottam a későbbiekben) -, megemlítette a pasiját is, Elena öccsét, akit Jeremynek hívtak. Egész jól elcsevegtünk anélkül, hogy szóba került volna a  boszorkányság. Úgy hat óra felé járhatott már az idő, amikor legújabb barátnőmben egyáltalán felmerült a téma.

- Na és te is boszorkány vagy? – kérdezte izgatottan.

 Ez idő elteltével most szakadt meg először a beszélgetésünk, kínos csendbe térve át. Nem tudtam, mit kellene felelnem neki, főleg ezért is akartam mindenképpen elterelni a témát. Hazudjak vagy esetleg tárjam fel előtte az igazságot? Az igazság feltárása előtt, először mindenképpen ki kell derítenem, hogy megbízhatok-e benne, mert az nem elég indok, hogy ő is boszorkány. Volt már dolgom olyan fajtámbelivel is, aki inkább a gonosz pártját fogta ahelyett, hogy a saját faját védné.

Hajammal babrálva töprengtem a válaszon, egészen addig míg eszembe nem jutott valami.

- Mit tennél, ha igennel felelnék? – bukott ki belőlem az igazság, kérdés formájában.

- Először öröm táncot járnék, majd utána megkérdezném, hogy rokonok vagyunk-e – felelte viccelődve, majd komolyra fordítva a szót rákérdett. – De miért kérded?

- Csak kíváncsi voltam a viselkedésedre – vontam vállat.

- Szóval….az vagy?

- Igen – mondtam ki végül a mindent eldöntő szót. – Méghozzá egy nagyon erős boszorkány – kacsintottam legújabb barátnőm felé, ezzel is oldva a feszültséget, ami nemrég helyet kapott arc kifejezésében.

- Miért hány éves vagy? – tette fel kíváncsian a legalapvetőm kérdést.

- Tizenhét, de már több száz éve – kuncogtam. – Nyugi, nem áll szándékomban bántani sem téged, sem a családodat, sőt azért vagyok itt, hogy a segitségetegre legyek! – mondtam biztatóan, látva teljesen elfehéredett arcát.

- Akkor miért vagy itt? – kérdezte szenvtelenül, minden jókedvtől mentesen.

- Mert új életet akarok kezdeni azon a helyen, melyet nemrég még az otthonomnak tudhattam.

  Megnyílni az első boszorkány előtt, akivel legelőször találkoztam a városba jövet, nem tartozott életem leghelyesebb döntései közé, és ezt én nagyon is jól tudtam, mégis volt egy megérzésem, miszerint megbízhatok benne. Bonnie a családom része, illetve inkább Emily leszármazottja. Ez egy jel volt. Emily leszármazottjai csakis jó boszorkányok lehetnek.

- Ha tényleg az ősöm vagy, akkor bizonyára ez a hely annak idején a te tulajdonodban állt – vezette le a következtetést előző szavaimból. – Ha ez tényleg így van – folytatta, mielőtt még megszólalhattam volna -, akkor valójában, nincs is hol laknod.

- Nagyon okos kis boszorka vagy a korodhoz képest – dicsértem meg gyors észjárását.

- Szóval mit szólsz? Itt maradsz éjszakára? – kérdezte, semmiképpen sem engedve meg nekem, hogy eltereljem a témát.

- Szívesen – mosolyogtam őszintén a lányra, aki megszólalásig hasonlított a nagynénémre, Emily Bennettre. – Ja és esetleg még említést is tehetek a város akkori jelenéről, feltéve, hogy cserébe te a mostaniról ejtesz majd néhány szót.

Kiváncsian várom a véleményeiteket az első fejezetről!! :)