9. fejezet

9. The truth

  Mikor reggel megébredtem, Nik már nem feküdt mellettem. Hűlt helyét találtam.  Kimásztam az ágyból, felkaptam a cipőmet, majd miután tűrhetővé formáltam a hajamból vált szénaboglyát, az ajtó fele indultam. Majd’ szivrohamot kaptam, mikor Nik váratlanul megjelent előttem kezében, egy hatalmas tálcával.  Az ijedségem helyét a csodálkozás váltotta fel. Nik ágyba hozta nekem a reggelit? Talán megfeledkeztem valamiről, ami az elmúlt pár órában történt? Észrevételeimet meg is említettem neki.

- Nocsak, ágyba kapom a reggelit? Talán történt valami, amiről megfeledkeztem? – húztam össze a szemöldökömet, töprengésként.

  Nik csak megrázta a vállát, majd felnevetett.

- Nem, de megnyugtatlak, ha történt volna arra emlékeznél – nyugtatott meg,  majd óvatosan letéve a reggelimet az ágyra, helyet foglalt mellette. Követve példáját én is leültem vele szemben, hogy közelebbről is vethessek egy pillantást a felhozatalra.

- Jó tudni – jegyeztem meg szárazon, majd méregetni kezdtem a reggelimet. Sajtos omlett, frissen facsart narancslével és a desszerttel, ami eperből állt. – Hm, ínycsiklandó – nyaltam meg az alsó ajkam, amivel a gyomrom is egyetértett, hatalmas kordulással adva hangot ürességének.

- Akkor kezdj hozzá – tolta elém a tálat. – És közben mesélhetsz is, ha van kedved – tette hozzá reménykedve.

  Tudtam, úgy éreztem, hogy van valami hátsó szándéka. Mégis miből gondoltam, hogy Niklaus Mikaelson omlettet kezd el sütögetni nekem puszta szórakozásból? Jó vicc.

Elvettem a villát, és jóízűen falatozni kezdtem az előttem levő tányérból. Farkas éhes voltam, aminek az volt a eredménye, hogy alig pár percen belül a tányérom már üresen állt. Kezembe vettem a narancs levet és miután kiürítettem annak tartalmát, Nikre néztem.

- Köszi, ez finom volt – dicsértem meg a főztjét. Annyira jól esett a gesztus, hogy úgy döntöttem megosztom vele a tegnap este történteket. – Tegnap este anyád megigézett és holdkóroshoz méltóan kényszerített engem, hogy ide jöjjek – kezdtem bele a mesélésbe.

- Ezt már említetted – emlékeztetett csípősen, később hozzátéve. – Mellesleg  a kaját nem én készítettem, Elijah volt. – Pimasz mosoly jelent meg az arcán, mire én dühösen belebokszoltam a vállába.

- Ezt igazán megtarthattad volna magadnak – nevettem, miközben visszahúztam a karom. – Kiábrándultam belőled… mégse fogom elmondani – tettem karba a kezem, durcásan.

- Akkor kénytelen leszek megigézni téged – fenyegetett meg. Közeledni kezdett felém, mire  én gondolkodás nélkül egy szem epret helyeztem a szájába, hogy eltereljem a figyelmét. Rövid ideig meg sem tudott szólalni, részben mert a szája tele volt, másrészt pedig a nevetéstől.

- Legyen  - adtam meg magam, miután Nik lenyelte az epret. Előbb még elvettem egy újabbat, hogy én is megkóstolhassam, csak utána kezdtem el mesélni. – Ott tartottam, hogy Esther … - kezdtem, de Nik egy szem forgatás kíséretében félbeszakított.

- Térjünk a lényegre! – utasított, mire kuncogni kezdtem.

- Oké, szóval beszélni akart velem. Tudomásomra hozta, hogy varázslat által fogantam meg, állítása szerint ugyanis az apám egy vámpír. – Itt rövid szünetet tartottam, hogy megfigyelhessem Nik reakcióját. A szemei kikerekedtek a csodálkozástól. Pimasz mosoly költözött az arcomra, a gondolatra, hogy a java még hátra van. – Nem is akármilyen vámpír, hanem egy ős. – Újabb szünet. Niknek itt már nem csak a szemei dülledtek ki, az álla is a földet súrolta.

- Tessék? – förmedt rám kétségbe esetten. – Ezt anyám mondta?

- Pontosan ugyanezeket a szavakat használva – biztosítottam. A kíváncsiság úrrá lett felettem. Muszáj volt rákérdeznem. – Mondd, nem ismertél akkoriban egy Elisabeth nevű nőt?

- Miért kérded? – nézett rám kérdően. – Csak nem…

- Ő volt az anyám – motyogtam halkan.

- Én nem, de – nézett át hirtelen mellettem -, te igen!

  A megszólításra rögtön megfordultam. Elijah állt az ajtófélfának dőlve, őszinte döbbenettel az arcán.

- Igaz ez, Elijah? – kezdtem el faggatni őt is. – Tényleg ismertél egy Elisabeth nevű nőt?-tettem fel a teljes kérdést, mielőtt faggatózni kezdene, mert nem tudja miről van szó.

- Sok Elisabeth nevű nőt ismertem – nevetett fel zavarában.

- 1848 táján – folytattam konkrétabban, megadva a születési dátumomat. Legalább megtudhatom belőle, ha ő az apám.

- Igen – felelte, de úgy nézett ki, mintha a gondolatai egészen másfelé szárnyalnának. – Elisabeth Blake a barátnőm volt, egy londoni nemesember lánya. – Ó, ne! Szent ég, ez tényleg igaz! Kezemet a szám elé kapva próbáltam elrejteni izgatottságomat. – Mi az? - nézett rám kérdően.

- Nem lehet igaz – motyogtam. – Te vagy az apám – ejtettem ki hangosan is a szavakat, melyek örökre megváltoztatják az életem.

- Nem… az nem lehet – tiltakozott akadozva. – Te nem lehetsz a lányom, az lehetetlen – rázta meg fejét, összezavarodva.

- Pedig az vagyok – erőltettem mosolyt az arcomra. Annyi éven át az egyik legjobb barátomnak tartottam, most meg kiderül, hogy az apám is? Ez még nekem is sok.

- Cassandra Elisabeth Blake – suttogta, aminek hallatán én kővé dermedtem. – A név, mellyel az anyád illetett, miután elmondta, hogy megszülettél.

  Ennél a mondatnál nálam betelt a pohár. Még egy információ és felrobbanok! Utolsó kétségbe esésemben Nikre néztem, aki aggódva simított végig az arcomon.

- Sajnálom, hogy nem én vagyok az apád – sóhajtott fel. – Pedig ki tudtam volna ám használni az atyai jogaimat – húzódott pimasz mosoly az arcára.

- Várjunk csak – szólalt fel ismét Elijah. – Miért nem mondtad el neki, hogy te is ismerted őt? – fordult érdeklődve a testvére felé. Döbbenten figyeltem a szem párbajukat, melyet csendben vívtak meg egymással.

- Hahó, valaki beavatna – törtem meg a kínossá váló csendet. – Mit nem mondtál el nekem, Nik? – fordultam dühösen az említett fele.

- Köszi öcsém – nézett szigorúan az árulóra, mire én hatalmas kutya szemekkel kezdtem méregetni. – Igen, én is ismertem az édesanyádat, de fele annyira sem volt komoly a kapcsolatunk, mint Elijah és közte. – A vallomása kiakasztott. Most akkor két apa jelölt is van? Addig rendben, hogy nem volt komoly a kapcsolatuk, de ezzel azt is bevallotta, hogy volt köztük valami.

- Azt meghiszem – értettem egyet vele. Próbáltam visszafogni magam, amennyire lehetséges. – Most jobb ha én távozok – váltottam témát, az ajtó fele indulva. Már megbántam a percet, mikor úgy döntöttem Klausnál töltöm az éjszakát. Sejthettem volna, hogy fény derül majd olyan titokra is, amiről jobb szeretnék nem tudomást szerezni.

  Az elmúlt tizenkét órában kiderült, hogy az emberek, akiket születésem óta szüleimnek tartottam, csupán felneveltek engem, de ami a legrosszabb, hogy Emily Bennett sem a nagynéném. Most pedig a legjobb barátaim lettek a lehetséges apa jelöltjeim. Ez már nem egy ‘k’-val, de kettővel is sok!

- Ne menj még – húzott vissza a kezemnél fogva Elijah. – Maradj.

- Sajnálom, de ez nekem túl sok – kértem elnézést tőle. Megfordultam, hogy végre magam mögött hagyhassam a házat, mikor Nikbe botlottam. Ott állt előttem, meggátolva engem a távozásban.  – Most nem tudnak meghatni a magyarázkodásaitok, sem az elméleteitek, hogy melyikőtök az apám.  A lényeg ugyanaz, egyikőtök sem volt mellettem, amikor szükségem lett volna egy apára. – A szavak hirtelen törtek elő belőlem, képtelen voltam meggátolni őket, de egy szót sem bántam meg közülük. – Gondolom megértitek, hogy most egyedül akarok lenni – hoztam tudomásukra a véleményem, mielőtt sós könnyektől áztatott arccal el nem rohantam a kővé dermedt Klaus mellett, magam mögött hagyva a házat, melynek lakói az állítólagos rokonaim.

  Meg sem álltam, míg el nem értem az autómig, ahol aztán kényelembe helyezve magam indulhattam Bonnie háza fele. Mert most már biztos voltam benne, hogy ő sem a rokonom.

Sietnem kellett, hiszen nem akartam okot szolgáltatni nekik, hogy kövessenek. Százötvennel hajtottam, csak úgy süvítettem a széllel. Két percbe tellett, mire megérkeztem. Miután Ferrarimat beparkoltam a garázsba, megnyugodva léptem át a küszöböt, megfeledkezve minden bajomról.

- Végre megjöttél – sietett felém széles mosollyal az ajkán Bonnie. – Már vártunk! – A többes szám használatára megdöbbentem. Keresni kezdtem a másik személyt, akire használta, mikor Damon tekintetébe botlottam.

  Nem bírtam megszólalni a sokk hatása miatt.

- Megtudhatnánk merre jártál? – lépett közelebb felém Damon. – Igazán értesíthettél volna, mielőtt lelépsz – folytatta, mikor látta, hogy nem akaródzok válaszolni.

- Sajnálom, de nem igazán voltam magamnál – világosítottam fel őket az igazságról. Mindketten megkövülve néztek, nem értették mire céloztam. Egy sóhaj kíséretében, magyarázkodni kezdtem. – Esther megigézett a tudtomon kívül. Beszélni akart velem, az őseimmel kapcsolatban.

- Miről? – jött közelebb Bonnie, akit nem sokkal később Damon is követett. – Hogy érted azt, hogy az őseidről? – vette át a szót Damon.

- Hé csillapodjatok – néztem rájuk könyörgően. – Így is a kikészülés szélén állok – alig fejeztem be a mondatot, mikor hirtelen minden elsötétült körülöttem.

- Cassie, Cassie, Cassie – szólogatott egy hang, azonban képtelen voltam felismerni a tulajdonosát. Nyöszörögni kezdtem, minek következtében egy nyugtató sóhaj hagyta el az ajkát.

- Hogy van? – érdeklődött egy másik hang is, távolabbról.

- Ébredezik – válaszolta neki egy határozott, férfi hang. Ennyi felfedezés elég volt ahhoz, hogy rájöjjek Damon ül mellettem, és Bonnie csatlakozott hozzá az előbb.

- Cassie – szólított meg kedvesen Bonnie is. Minden erőmet összegyűjtve nyitottam fel a szemeimet, felkészülve szeretteim kérdéseire, melyek az előbb az öntudatlanságba kényszerítettek.

Véleményeket kérek!! :)