14. fejezet

14. The answer

  

  Másnap reggel a telefonom ismerős pittyegésére ébredtem meg. Dühösen szitkozódtam egy ideig, miközben azon töprengtem, ki állított nekem ébresztőt?! Öt perc múlva feladtam. Miközben kikapcsoltam az idegesítő háttér zajt, véletlenül az órára tévedt a pillantásom. Hajnali 7 van? A felismeréstől egy hatalmasat kattant bennem valami. Hétfő van! Folytonos ásítások és nyújtózkodósok közepette léptem bele a papucsomba és indultam a mosdó fele. Elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet, vettem egy kellemes meleg zuhanyt, majd miután sikerült emberi formát öltenem és a hajamból vált szénaboglyát eltüntetnem, a konyha fele tartottam. Ahogy odaértem Bonnie már javában szorgoskodott. Kikészitett egy tálat és kanalat, melléje helyezve a tejet és a müzlit is, hogy kiszolgálhassam magam.

- Jó reggelt – köszöntem, miközben helyet foglaltam vele szemben az asztalnál.

- Neked is – fogadta. A tálat megtöltöttem müzlivel, ráöntöttem a hideg tejet, majd falatozni kezdtem. – Bocsi, hogy nem szóltam az ébresztőről – szólalt meg, mikor az étel szinte megakadt a torkomon.

- Te voltál?  - köhögtem mérgesen.

- Igen, és ezzel akartalak kiengesztelni – mutatott bocsánat kérően a reggelire.

- Jól tetted – morogtam olyan halkan, hogy ne hallja meg.

  Reggeli után felöltöztünk, majd hátunkra kapva táskáinkat indultunk el az iskolába. Illetve, csak indultunk volna, ha a küszöbön össze nem ütközök – mint később kiderült – Kollal.

- Mit keresel itt? – förmedtem rá, mire ő csak tovább mosolygott.

- Az autómért jöttem – magyarázta, mire én megkövülten hallgattam. – Tudod, amit tegnap elcsórtál – jegyezte meg szemrehányóan. Nevetni kezdtem szavai hallatán. – Nem vicces.

- Indulhatunk? – szólalt meg Bonnie a hátam mögül.

- Persze. Remélem nem baj, ha Kol visz minket ma suliba – mutattam az előttem levő fiúra.  – Ha már itt vagy – hatalmas kutya szemekkel kezdtem méregetni őt.

- Szuper – sóhajtott kelletlenül, miközben beszálltunk a sötétszínű Ferrariba.

  Én előre ültem, az anyós ülésre, míg Bonnie hátra. Némán haladtunk az úton, anélkül, hogy akár egy szót is váltottunk volna. Sejtettem, hogy ezért megkapom még a fejmosást Bonnietól. Megérkezvén Kol beállt egy üres parkoló helyre. Látva, hogy készül kiszállni, kíváncsian kezdtem el fürkészni

- Én vagyok az új osztály társatok – mutatott szerény személyére azzal az ellenállhatatlan mosolyával. Furcsán néztünk rá, de látva azt az önelégült mosolyt az arcán jobbnak láttam szó nélkül hagyni a dolgot.

 Csendben haladtunk végig a folyosón. Az irodához érve Kol magunkra hagyott bennünket. Bonnie végig csak erre várt.

- Ez meg mi volt? – szaladt ki a száján, akár egy kitörni készülő vulkánból a szó, miközben a szekrényeinkből vettük ki az első órához szükséges kellékeket.

- Jó kérdés – tereltem a témát.  – Ne nézz így rám – könyörögtem bíráló íriszeire mutatva. Ekkor a csengő hirtelen megszólalt. – Második órán találkozunk – búcsúztam el, sietve a matek terem felé. Ezt megúsztam, egy darabig.

  Épp időben érkeztem, még a tanár előtt. Gyorsan leültem a helyemre, az utolsó előtti padba. Elővettem a könyvet és a füzetet, majd elkezdtem rajzolgatni a füzet hátuljára. Pár perc múlva jött be a tanár, két ismerős alak kíséretében.

- Jó reggelt – köszöntött minket, mire mi is elhangoztattuk a szokásos ‘Jó reggelt tanárurat ‘. – Hadd mutassam be az új osztály társaitokat – döbbentem néztem először az említettekre, majd a többi diákra. Míg a fiúk Rebekaht tüntették ki figyelmükkel, azalatt a lányok Kol izmos felsőtestén felejtették tekintetüket. – Rebekah és Kol Mikaelson. Foglaljatok helyet – folytatta a matek tanár, mikor rájöttem, hogy mindkét szabadhely körülöttem van. Az egyik a hátam mögött, a másik pedig rögtön mellettem. Szinte gondoltam, hogy Rebekah fog mellém ülni, így Kolnak a mögöttem levő hely maradt.

- Szia – köszöntött Bekah mosolyogva.

  Csak bólintani tudtam, mert a tanár hamarosan már el is kezdte leadni a leckét.

Nem igazán figyeltem arra amit mondott, helyette a füzetemet rajzoltam tele irka firkákkal. Úgy néhány perc múlva vettem észre egy papír cetlit az asztalom szélén. Kibontottam, hogy lássam mi áll benne.

Figyelj kicsit jobban ha nem akarsz megbukni!

Akaratlanul is elmosolyodtam, miközben ezeket a szép, kerek betűket olvastam. Ki gondolta volna, hogy Kol tud szépen írni?

Gyorsan odavéstem a papír végére a válaszom, majd visszajuttattam a feladóhoz.

Fölösleges! Max megkérlek, hogy korrepetálj.

A zajra amit mozgolódásommal okoztam, Rebekah  kíváncsian mért végig. Nyugtatóan rámosolyogtam, majd a füzetem fölé görnyedve folytattam a rajzolgatást.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy szinte villám csapásként értek a tanár szavai:

- Miss Bennett, megtisztelne minket a jelenlétével? – Kérdése hallatán rögtön felkaptam a fejem. A hátam mögött valaki kuncogni kezdett. – Mr Mikaelson, megtudhatnánk mi szórakoztatja magát annyira? – Ekkor az én arcomra ült ki az az ismerős kárörvendő mosoly.

- A kérdés – felelte Kol magabiztosan - amit feltett Cassienek -, kacsintott rám.

- Valóban? – értetlenkedetett a tanár. – És esetleg a választ is tudja?

  Kíváncsian néztem, abban reménykedve, hátha lebukik, de tévedtem. Ennél helyesebben nem is felelhetett volna.

- 2X – felelte magabiztosan a táblát nézve. Ezek szerint egy egyenletet kellett megoldani. Azt hiszem mégis jobb lesz ha odafigyelek – írtam egy kisebb papircetlire, de mielőtt még hátraadhattam volna Kolnak, a tanár megelőzött. Szigorú tekintetével egészen a vesémbe látott, majd kijelentette, hogy tanítás után büntetésből itt kell még maradnom egy órát. Annyira felmérgelődtem, hogy szinte felrobbantottam a tanár fejét, ha Rebekah meg nem akadályoz benne.

- Nyugi – csitított, hozzáérve a kezemhez.

  Szerencsére nem került sor több hasonlóra, alig öt perc múlva már meg is szólalt a szünetet jelző csengő. Vámpírokat megszégyenítő gyorsasággal szedtem össze a cuccaimat és hagytam magam mögött az osztály termet. A szekrényem fele siettem, hogy kicserélhetem a könyveimet. Mire odaértem, már várt rám valaki. Ott állt a szekrényemnek dőlve, maga Stefan Salvatore.

- Szia – mosolygott rám, mikor odaértem.

- Helló – köszöntem meglepetten, hogy itt találom, miközben a zárral bajlódtam. – Mi szél hozott ide?

- Szólni akartam, hogy ma este házibuli lesz nálunk. Remélem el tudsz majd jönni, mert mondani akarok neked valamit. – Miközben beszélt végig rajtam tartotta a tekintetét.  

- Házibuli? – hitetlenkedtem. –  Szuper! – Bal kezemet megemelve tettettem, hogy érdekel a dolog.

  Erőltetett mosolyom láttán felnevetett. – Tudom, én is így reagáltam rá, mikor Damon a tudomásomra hozta az ötletet.  – Együtt nevettünk tovább. Vele ellentétben engem az elképzelés nevettetett meg, ahogy Damon az öccse elé áll és elújságolja neki a terveit. Az az arc kifejezés, biztos vagyok benne, hogy egyezett egy kisgyerek viselkedésével.

- Mit akarsz mondani? – hagytam fel a nevetéssel, témát váltva.

  Ekkor közelebb lépett hozzám és megérintette az arcomat. – Válaszolni akarok a kérdésedre. – Az a  szív döglesztő mosolya, mely eddig kivétel nélkül mindig képes volt pillangókat varázsolni a gyomromba, ezúttal nem érte el a kellő hatást. A közelsége már nem volt olyan erős hatással rám, mint eddig. Ekkor döbbentem rá, hogy is tudott oly egyszerűen eszembe jutni a gondolat, hogy megcsaljam őt Kollal. Már nem szerettem. Az érzéseim iránta szinte megszüntek létezni. Vissza akartam mosolyogni rá, de nem tudtam. Nem akartam eltitkolni az érzéseimet, hadd jöjjön rá, hogy engem már nem érdekel a válasza. Ha annyira szeretett volna, akkor most Kol helyett őróla álmodoznék.

- Sajnálom Stefan, de a határidőd már lejárt. Időd bőven volt, de te hezitáltál. Ennél világosabban ha akartad sem lettél volna képes értésemre adni a választ. – A keze villám csapásként hullt le az arcomról. Három lépést hátráltam, mielőtt folytattam volna. – És a döntésemen már az a nyílt figyelmeztetés sem segít, amit a Mikaelson birtokon címeztél Kolnak. – A szemeiben könnycseppek jelentek meg.

- Cassie – kezdte elérzékenyülve. – Én már jó ideje tudom a választ, csak nem volt mikor elújságolnom neked. – Döbbenten néztem rá. – Már akkor tudtam, mikor elrabolták Elenát. – A kijelentésére hirtelen úgy éreztem magam, mintha végig egy megtévesztés áldozata lettem volna. Most akkor azt akarja elmondani, hogy ELENÁT választotta helyettem? Hát nem pofátlan? Általában nehezen lehet kihozni a sodromból, de neki sikerült. Mielőtt még átgondoltam volna mit teszek, felpofoztam Stefant.

  A jelenetre amit okoztam a háttérben elismerően tapsolni kezdtek. Dühösen néztem körbe mire a diákok egy emberként némultak el.

- Gratulálok – lépett mellém elismerően Rebekah. – Üdv a klubban! – éljenezett, majd a tenyerembe csapott, mintha pacsiztunk volna. A tömegnek köszönhetően teljesen megfeledkeztem Stefanról. Ezért az sem tűnt fel, mikor Rebekahval elindultam a következő órámra. – Örülök, hogy te is túlléptél a Stefan zónán – folytatta, mikor már kettesben voltunk. – Ne feledd, a következő Damoné lesz – kacsintott rám, majd elbúcsúztunk a történelem terem előtt. Ezzel meg mire célzott?

  Ezt az 50 percet is az előzőhöz hasonlóan töltöttem el. Firkálgattam a füzet hátsó lapjára, miközben a gondolataim messze szálltak. Stefan viselkedésén elmélkedtem. Lehetséges lenne, hogy félreértettem a szavait? De hát akkor miért nem beszélt tisztán? Minek ködösített? Annyira belefeledkeztem a saját kis világomba, hogy megint elértem, hogy a tanár felszólítson.

- Miss Bennett, jól van? – A hangjában a szokásos szigor helyett, ezúttal csupán kíváncsiságot és aggodalmat fedeztem fel. Észre sem vettem mikor törött el nálam a mécses, csak azt, hogy megtörtént.

Gyorsan letöröltem a könnycseppjeimet, majd megköszörülve a torkom válaszoltam Mr Saltzmannak.

- Jól vagyok. – A hazugságnak elég silány változatát sikerült összehoznom. Talán még el is hitte volna, ha a hangom közben meg nem bicsaklik.

  Körbenéztem a teremben, mikor a tekintetem összetalálkozott Elenáéval. Őrjöngtem. Legszívesebben felálltam és lekevertem volna neki is egy hatalmas pofont, amit a tanár nem nézne jó szemmel, ezért inkább folytattam a firkálást.

  A következő óráimat túlélni kész kinszenvedés volt. Nem elég, hogy kettőig kellett maradnom, még egy büntetést is végig kellett szenvednem. Á! Szinte futva hagytam el az iskola területét, mikor a tanár elengedett.  A parkolóban eszméltem rá, hogy gyalog kell hazamennem. Nem baj, addig is kiszellőztetem a fejem – vigasztaltam meg magam.

Némán haladtam a néptelen utcában anélkül, hogy egy autó elhajtott volna mellettem. Öt percnyi járás után jelent meg az első kocsi, majd le is parkolt a járda szélén.

Az autó ablaka sötétített volt, tehát nem láthattam a sofőrt, csak miután letekerte az ablakot.

- Beszállsz vagy írjak kérvényt? – könyökölt ki az ablakon Damon.

- Persze – feleltem felsóhajtva, miközben be ülltem melléje.

- Mi az, netán mást vártál? – kérdezte, majd a gázra taposva lövelltünk ki az útra. Látva, hogy nem fogok válaszolni, a keze a combomon landolt.

- Ne provokálj – javasoltam komolyan, mire ijedtséget színlelve kapta el a kezét. – Ma már elláttam a baját egy Salvatorenak!

- Tessék? – nevetett fel.

- Jól hallottad. Stefen kapott egy jól megérdemelt pofont. – Így visszanézve büszkeség töltött el a gondolattól. Vagyis  remélem jól megérdemelt volt.

- Ne mááár, nem hiszem el – húzta el a betűket, miközben leparkolt a házunk elé. – Mit művelt már megint?

- Inkább az a kérdés mit nem tett – javítottam ki elszomorodva.

   Damon arcáról hirtelen eltűnt a vigyor, és együttérzően ölelt magához.

- Sajnálom,  hogy nem téged választott.

- Azt nem tudhatom – vallottam be szégyenkezve. – Nem vártam meg míg befejezi.

- Hát akkor miért kapta azt a pofont? – kérdezte döbbenten.

- MERT ÚGY HANGZOTT MINTHA ŐT VÁLASZTOTTA VOLNA – magyaráztam annyira megemelve a hangom, hogy az majdnem kiabálásnak tűnt, közben jól kiemelve minden egyes szót.

- Mi van ha félreértetted a dolgot? – töprengett. – Hm?

- Semmi – néztem fel rá higgadtan. – Igyis úgyis vége. Én már rég végeztem Stefannal – mondtam, majd kiszálltam az autóból. – Viszlát este – kiáltottam vissza mielőtt elhajtott volna.

Véleményeket kérek!! Remélem tetszett a fejezet!! :D:)