8. fejezet

8. The father

    A felismerés pillanatában felébredtem. Már nem uralta senki a testemet, végre visszakaphattam a józan itélőképességemet. Döbbenten álltam Esther Mikaelson, az ősök anyjával szembe. Képtelen voltam szóra bírni ajkaimat, még annak ellenére sem, hogy kérdések százai fogalmazódtak meg bennem. Ott álltam, mint egy cövek. Kínos csend borította be a helyiséget. Végül Esther törte meg a csendet, kezében égő zsáját tartva, a titoktartás érdekében. Hm, vajon mit akarhat tőlem.

- Tudom, hogy most teljesen összezavartalak a viselkedésemmel, fogalmad sincs mit keresel itt, de hidd el ez szükségszerű volt. Van valami, amiről jobb ha te is tudsz. - Továbbra is mozdulatlanul álltam előtte, levegőt is csak ritkán vettem. Akár egy kő szobor, érzések nélkül teljesen megdermedve. Talán ha leszúrnának, azt sem érezném. Látva, hogy nem akaródzok beszélni, ismét belekezdett. – Ha nem szólalsz meg, akkor kénytelen leszek elkezdeni.  – Rám nézett, majd vett egy mély levegőt és elkezdett beszélni. – Először is, tudok a kis tervedről, miszerint megpróbáltad megakadályozni a gyermekeim halálát. – A vér megfagyott bennem. Félve pillantottam fel a legerősebb boszorkányra, remélve, hogy nem akar engem is megölni a tetteimért. - Bal szerencsédre csak Kol hitt neked – mosolygott kárörvendően az arcomba. Csalódottságot olvastam le az arcáról, mikor észrevette, ahogy az arcom felcsillant a kijelentésre. Kol hitt nekem? Nem ivott a pezsgőből? Nem is annyira semmire kellő, mint azt hittem. – Mellesleg köszönettel tartozom neked – folytatta magabiztosan a monológját, amit én nem bírtam szó nélkül hagyni.

- Mi? – csúszott ki akaratlanul a számon.

- Jól hallottad. Avval, hogy beleavatkoztál a dolgok alakulásába, rádöbbentettél, hogy nem ez a legjobb módja a haláluknak. A megjelenésed sok mindent megváltoztatott, Cassandra – nézett mélyen a szemembe. Lehet, hogy tévedek, de az íriszeiben egy könnycseppet véltem felfedezni.

- Ha ez tényleg igaz, akkor miért sír? – tettem szóvá észrevételemet.

- Mindjárt megtudod – biztosított, majd távozott és pár perc múlva egy újabb darab zsájával tért vissza. Miután meggyújtotta, hellyel kínált, amit én némi habozás után el is fogadtam, arra gondolva, hogy egy ideig úgysem tudok elszabadulni innen. Elővett még két poharat is, amit aztán megtöltött valami erős itallal. – A történet, amit mondani készülök első hallásra megrázó lesz számodra, mert rólad szól. – Kezembe helyezte a poharat, amit én kis híján le is ejtettem.

  A kíváncsiság úrrá lett felettem. Hiába eredeti elképzelésem, miszerint hallgatni fogok míg békén nem hagy, képtelen voltam némasági fogadalmamat megtartani.

- Miről beszél? – kiváncsiskodtam, mivel magától nem mondott többet.

- Rólad. Arról a lányról, aki 1848ban, az angol fővárosban született. Akinek az édesanyja egy nemesember lánya és az apja egy vámpír. – Rövid hatás szünetet tartott, hogy feldolgozhassam a hallottakat. Képtelen voltam rá. Egyből lehúztam a kezemben tartott pohár ital minden cseppjét, sziverősitő gyanánt. Égette a torkom, de ez pillanatnyilag jól is esett. – Varázslat által fogantál meg. Fontos célod van az életben, hogy a segítségemmel örökre véget vess a vámpírok létezésének.

- Miket hord itt össze? – szóltam közbe. – A szüleim tényleg földbirtokosok voltak, de nem Londonban, hanem itt az Államokban. Átlagos emberek, átlagos élettel. – Honnan szedi azt a badarságot, hogy az apám vámpír volt? Hiszen ha az lett volna, tudnék róla.

- Átlagos emberek, átlagon felüli gyermekkel, hm? – mosolyodott el Esther. – Mégis mit gondoltál, kitől örökölted a mágiát?

- Emily Bennettől – vágtam rá habozás nélkül -, aki a nagynéném volt.

- Tévedsz – jelentette ki tényként. – Emily Bennett csak eszköz volt a cél eléréséhez. Ő nem a rokonod, ahogyan az őse Ayana sem. Annyi köze van hozzád, hogy az erejét adta érted.

- Maga bolond – jelentettem ki, levonva a következtetést a szavaiból.

- Igen? Akkor most jól figyelj, mert csak egyszer fogom elismételni. – Rövid szünetet tartott, míg újra töltötte a poharainkat, majd ismét belekezdett egy történetbe. – Gondolom hallottad a fiaimtól, hogy emberi életük során csupán két boszorkány létezett. Ayana és Én. Nos, mint mondtam, te nem Ayana vér vonalához tartozol – hatás szünet -, hanem az enyémhez.

  Az állam nagyot koppant a fa burkolatú padlón. Kővé dermedve, kitágult pupillákkal néztem az ősök anyjára, arra a nőre aki most nevezett meg rokonának.

- Az lehetetlen…

- Hol voltál az elején, mikor kijelentettem, hogy varázslat által fogantál meg? Azért születtél, hogy megtarthasd az egyensúlyt a földön és…

- .. megöljem a vámpírokat, blablabla – fejeztem be a mondatot unottan. – Ezt már hallottam.

- Örülök, hogy figyeltél!

- Akar még valamit? - kérdeztem, megpróbálkozva az események felgyorsításával. Minél hamarabb el akartam hagyni ezt a helyet, hogy átgondolhassam a hallottakat.

- Igen. Észrevettem, hogy a szíveden viseled a fiaim sorsát. Niklaust és Elijaht megértem, mert őket már évtizedek óta ismered, de Kolon meglepődtem. Hallottam a nézet eltérésetekről, ezért is döbbentem meg azon, hogy egyáltalán értesítetted őt a pezsgőről. Igazából arra számítottam, hogy Niklausnak fogsz szólni, de szerencsére kellemeset csalódtam. 

- Mire akar kilyukadni? – kérdeztem, siettetve, hogy térjen a lényegre.

- A segítségedet akarom kérni – mondta ki egyszerűen. Közelebb jött hozzám, hogy két keze közé vehesse a bal tenyeremet. Cirógatni kezdte a kezem, gondolom oldani akarta a bennem felgyülemlett feszültséget azzal, hogy megérintett. Nem jött össze neki, villámgyorsan kihúztam a karom az övéi közül.

- Mit akar? – húzódtam el tőle.

- Mivel eszed ágában sincs bántani a fiaimat, ezért azt hiába kérem tőled, hogy segíts a megölésükben. Ezért megváltoztattam a tervet. Nem fogom őket megölni, csak elvenni tőlük a halhatatlanságot. – Ekkor felnéztem rá. – Nagyon nehéz lesz, minden erőre szükségem lesz hozzá, hogy ismét emberré tudjam őket változtatni.

- De hát, eddig is ezt akarta - hívtam fel a figyelmét, hogy nem tud átverni. – Emberré változtatni őket, majd végezni velük.

- Igaz, de mivel nem sikerült a varázslat amivel összeköthettem volna őket, hála neked, el fog tartani egy darabig.

- Mit vár tőlem? – tettem fel a kérdést, amire eddig várt.

- Azt akarom, hogy érd el, hogy a gyermekeim legyenek felhőtlenül boldogak az utolsó napjaikban – kérte, csaknem könyörgően, amin meglepődtem. Most azt akarja, hogy tegyem őket boldoggá? – Ez lenne egy kétségbeesett édesanya utolsó kivánsága  - fejezte be a mondológot, gúnyos mosolyra húzva az ajkát.

  Szó nélkül álltam fel és készültem volna végre magam mögött hagyni a helyiséget, mikor az ajtóban megtorpantam.

- Lenne egy kérdésem – fordultam meg az ajtóban. Esther kiváncsian bólintott, hogy folytassam. – Azt mondtad, hogy az igazi apám egy vámpir. Tudni szeretném, ki az.

- Sejtettem, hogy sor kerül erre a kérdésre – húzódott mosoly az ősöm arcára. – Az édesapád nemcsak, hogy vámpir, de egy ős is. –  A szivroham kerülgetett. Éreztem, hogy szükségem van egy defibrilátorra, vagy itt esek össze.

- Melyikük? – kiváncsiskodtam tovább, kockáztatva a szivrohamot. – És az anyám? – kérdések százai fogalmazódtak meg bennem, alig győztem válogazni közülük.

- Az édesanyád egy Elisabeth nevű fiatal asszony volt, mint mondtam egy nemesember lánya.

- Ki az apám? – kérdeztem újra.

- Arra magadnak kell választ adnod. Nem lesz nehéz rájönni – nyugtatott meg. – Most pedig, ha nem bánod eltenném magamat holnapra. Igyis túl sokáig elhúzódott ez a beszélgetés – tért ki a válaszadás alól, majd ki akart tessékelni a szobából. – Majd szólok, ha szükség lesz rád – szólt utánam, majd teljesen összezavarodva hagytam magam mögött a helyiséget.

  Lassú léptekkel, már-már lábújjhegyen mentem végig a hosszú folyóson, anélkül, hogy bárki meghallaná lépteimet. Ahogy elhaladtam az egyes szobák mellett, észrevettem, hogy az egyik ajtaja félig nyitva van. Kiváncsian kukucskáltam be a résnyire nyitott ajtón, ahol a félig álomba merülő Niket figyelhettem meg. Belemosolyogtam egy felevenedő emlékképbe, mikor ezt a férfit ugyanebben a pozicióban láthattam. Teljesen az emlék hatása alá kerültem, mert  hirtelen megérintettem az ajtót, ami váratlanul megnyikordult. Nem tellt két másodpercbe, mikor az ajtó tágra nyilt és Nik állt előttem.

- Te meg hogy kerülsz ide? – nézett rám csodákozva.

- Talán zavarok? – kérdeztem vissza, válasz hiján.

- Dehogyis, gyere be – hivott be a szobájába mosolyogva. Annyira meglepődtem a reakcióján, hogy rövid ideig mozdulni se tudtam. Nik nevetése döbbentett rá, hogy döntenem kell. Bemegyek hozzá és elmesélem neki a történteket, vagy csak egy részét, vagy inkább visszautasitom és haza megyek? Damonhoz már hiába mennék, eddig biztosan észrevette az eltünésemet.

- Oké – léptem át a szobája küszöbét egy gyors ötlettől vezérelve. – Az anyád beszélni akart velem  - mondtam el dióhéjban a történteket.

- Ilyen későn?

- Furcsa egy meghivás volt – forgattam meg a szemeimet álmosan. – És jó sokáig eltartott - ásitottam.

- Remélem holnap elmeséled – nézett rám azzal az imádnivaló mosolyával. – De most gyere, aludjunk, látom már alig állsz a lábadon.

  Nem tiltakoztam, cipőmet lehúzva a lábamról, rögtön bedőltem Nik mellé a kényelmes franciágyba. Ő átkarolt, mire én közelebb bújva hozzá, hunytam le a szememet. Miközben közeledtem az elalvás pillanatához, egy mondat keringett fel-alá a fejemben.

Az édesapád nemcsak, hogy vámpir, de egy ős is.