10. fejezet

10. Phone Call

   Miközben felültem az ágyra, mely ezidáig alvó helyemül szolgált, Damon és Bonnie türelmetlenül foglaltak helyet velem szemben. Szinte tapintani lehetett kíváncsiságukat, amit én csak részben óhajtottam csillapítani. Egyfelől tudatni akartam velük a történteket, kiönteni a szívem a számomra két legfontosabb személynek, másrészt pedig jobb szerettem volna megtartani magamnak legalább addig, míg biztosra nem megyek.

- Jól vagy? – fogta meg a két kezemet Bonnie, aggódóan méregetve közben. - Szükséged van valamire? -  kérdezte segítőkészen.

- Nem, köszönöm – utasítottam vissza illedelmesen, de eszembe jutva valami, hozzátettem. – Illetve mégis – kezdtem, mire Damon szeme is felcsillant. Sorra pillantottam hol rá, hol barátnőmre, mielőtt belekezdtem volna. – Megkérhetlek titeket arra, hogy türtőztessétek magatokat, mielőtt faggatni kezdenétek, mert nem is olyan rég ennek köszönhetően ájultam el. – Szavaim mindkettőjüket meglepte, mégis kelletlenül de rábólintottak. – Köszönöm – mosolyogtam rájuk amennyire adott helyzetem engedte. Mély levegőt vettem, mielőtt belekezdtem volna életem legszörnyűbb óráinak elmesélésébe. Töviről hegyire elmeséltem nekik mindent. Kezdve Esther vallomásával, miszerint nem a Bennett vér vonalhoz tartozom,  hanem az övéhez. Aztán lerántottam a leplet az igazi szüleimről, a halandó anyámról és az ősvámpir apámról. Mint Nik esetében, nekik sem egyből hoztam tudtukra, hogy az apám egy ős. 

Eme mondat hallatán Damon nem bírta tovább türtőztetni magát és félbe szakított.

- Mi a csuda? – nézett rám tátott szájjal. – Az apád az ősök egyike? – kérdezte döbbenten, minek következtében én szégyenkezve hajtottam le a fejem. Képtelen voltam más reakcióra bírni a testemet, mint erre. Damonnak nem tetszhetett, mivel óvatosan két vas marka közé fogva arcomat emelte az arcával egy vonalba. – Ugyan már! – kacagott fel kétségbe esésében, nem sejtve, hogy átlátok rajta.

- Pedig igaz és erre rá is kérdeztem az ősöknél. – Éreztem ahogy Damon kezei megmeredtek az arcomon. – Eszük ágában sem volt tagadni. – Lassan, érthetően ejtettem ki a szavakat, hogy ő is megértse, mert nem akartam újra elismételni.

- Melyikük az apád? – A következő kérdést Bonnie tette fel. Damon keze lecsúszott az arcomról, majd a maga cinikus stílusában folytatta a faggatásom. – Egyáltalán hogy lehetséges ez? Hiszen vámpirok… - hitetlenkedett.

- Először én sem értettem, míg Esther fel nem világositott. – Magam sem értettem hirtelen  támadt nyugalmam okát, hiszen pár perccel ezelőtt még üvölteni szerettem volna dühömben. – Varázslat segítségével fogantam meg, állítólag azért, hogy ne halljon ki az ősök anyjának vér vonala.

- Lehetetlen – mondta Bonnie, közben kezeit szája elé tette hitetlenkedésében. Most esett csak le, mit is érezhet ezekben a percekben. A szemei hirtelen megteltek könnyel, amit el is próbált tüntetni, azzal, hogy letörli őket. Ezúttal sem sikerült átvernie, tudomást sem véve Damon hasonló lelki állapotáról, öleltem át azt a személyt, aki a legtöbbet segített nekem az utóbbi időben. Nyugtatóan cirógatni kezdtem a hátát, jólesően ölelve magamhoz.

- Attól, mert nem vagyunk rokonok én még annak tartalak – hoztam tudomására, hogy mennyire is fontos ő nekem. Igaz, szipogva, de igyekeztem magabiztosnak mutatkozni.

- Szeretlek, Cassie – puszilt meg, amit viszonoztam is neki. Hatalmas cuppanós puszit dobtam az arcára kifejezve vele azt a mérhetetlen nagyságú hálát, amit iránta éreztem.

- Én is szeretlek, húgica – súgtam a fülébe az utolsó szót, miközben szétváltunk. – Ez az érzés sosem fog elmúlni – biztosítottam széles mosolyt villantva feléje.

  Ezt a tökéletes testvéri pillanatot köztem és Bonnie között, Damonnak kénytelen volt félbeszakítania, azzal, hogy megköszörülte a torkát.

- Elnézést, hogy megzavarom ezt az idilli pillanatot, de kérdezni szeretnék Cassietől valamit – fordult felém, szigorú, ámbár kíváncsi tekintettel. Rá néztem, ezzel adva értésére, hogy figyelek.  – Még nem válaszoltál arra a kérdésünkre, hogy melyikük az apád.

- Jó kérdés – mutattam rá. – Eddig még csak abban vagyok biztos, hogy ki nem az. De azt ti is kitaláljátok – nehezítettem meg a dolgukat, hadd találhassanak.

- Finn? – kezdte Bonnie a találgatást. Mielőtt válaszolhattam volna, Damon megelőzött. – Eljah? Netán az a semmire kellő Kol? – folytatta a találgatást.

- Igen, nem és … igen – adtam választ tippjeikre.

- Nocsak, Elijah lenne az apucid? – kérdezte szarkasztikusan Damon.

- Az egyik.

- A másik meg Klaus, ugye? – tippelt Bonnie.

- Igen.

  Alig ejtettem ki a szót a számon, mikor Damon hirtelen megjelent előttem, olyan közel, hogy majdnem szivinfarktust kaptam. A szívemhez kaptam, mire ő csak leintett.

- Figyelj, nem tudom melyikük lehet a drága jó apád, de nagyon vigyázz magadra – megragadva a vállamat, kényszeritett arra, hogy ránézzek.  – Én a helyedben nem bíznék meg bennük, kitudja mit forgatnak a fejükben – mondta egy szem forgatás kíséretében, minek hallatán majdnem leestem a székről. Félbe akartam szakítani, meggyőzni arról a nevetséges elméletéről, hogy nem kéne megbíznom Nikben, azonban nem adott rá esélyt. – Hé, csak hallgass meg, oké? – állt elém, mielőtt bármit tehettem volna. Egy megadó sóhaj kíséretében felnéztem rá, várva a kioktatást. – Mondd, te bízol bennük?

- Nikben és Elijahban igen, Estherben  már kevésbé – feleltem az igazsághoz hűen. – Ők ketten voltak azok, akik végig segitettek nekem, és összerakni a szivet, melyet ti törtetek össze. – A vallomásommal lehet, hogy túlléptem a célon, de szükségszerűnek találtam. Nincs joga megkérdőjelezni a kapcsolatomat az ősokkel. Hiába a barátságunk, nem fog helyettem döntéseket hozni.

- Rendben, csak kérdeztem – tartotta fel a kezeit védekezően. – Jobb lesz, ha én távozok. Még a végén leszeded a fejem, mert meg akarlak védeni a csalódásoktól. – Nem gondoltam volna, hogy komolyan ennyiben hagyja, csak akkor, mikor a kijárat fele indult.

- Várj – siettem utána. – Én, nem úgy gondoltam, esküszöm – szabadkoztam magam sem tudom miért. – Kérlek ne menj el! – tértem át könyörgésbe. Nem akartam porig alázni magam előtte, de nem hagyhattam, hogy elmenjen pont most.

  Pimasz mosoly ült ki az ajkára kétségbe esésemet látva. – Miért? – kérdezte fölényesen. – Miért ne menjek el?

- Mert.. mert szükségem van rád – szipogtam, ugyanis időközben a könnyeim elkezdtek megállithatatlanul potyogni. – A legjobb barátomra – néztem fel rá, már amennyire kiláttam a sós könnyek mögül. Nem törődve azzal sem, ha ellök magától, borultam az ölébe. Szerencsére nem tiltakozott, közel húzott magához és vigasztalni kezdett.

- Cassie – szólított Bonnie a túlsó szobából. Nem igazán értettem, miért nem jön elénk, míg tudomásomra nem hozta. – Telefonon keresnek. – Ez a két szó hirtelen elfeledtette velem minden bajomat. Ki kereshet? Netán egy régi ismerős? De nem is adtam meg nekik a számom. Ezek szerint, csakis itteni lehet. A felismeréssel együtt a kedvem is lelohadt. Akaratom ellenére kibújtam Damon védelmező karjaiból és kézen ragadva, húztam magammal. Szükségem van rá, mindennél jobban.

- Ki az? – nyújtottam a kezem a kagyló után. Ámbár Bonnie helyett egy nagyon is ismerős hang adott választ.

- Az a srác vagyok, akinek tartozol egy tánccal – mutatkozott be. Kol, hát persze, ki más lehet. Elmosolyodtam, miközben végigfutott a fejemben a Kollal való első találkozásom. Félreértve hallgatásomat, folytatta. – Eljött az ideje, hogy törlesszél.

- Szerintem ehhez, most nem alkalmas az időzítésed. – Próbáltam értésére adni, hogy nem akarok vele enyelegni. - Nem vagyok a toppon.

- Az mindegy, bulizni mindig kell – győzködött tovább, meg sem hallva magyarázkodásaimat. – Fél óra múlva a Grillben találkozunk.

- Várj – szólaltam meg, mielőtt még kinyomná a telefont. – Menjünk messzebb, mint Mystic Falls. A helyszín mindegy, csak jó messze legyen innen. – Az ötlet gyorsan ötlött ki a fejemből, mielőtt még végig gondolhattam volna, már késő volt.  

- Ahogy óhajtod, szívi. – Szinte láttam magam előtt azt az idegesítő, pimasz mosolyát, amint ezt mondja. Ez volt a végszó, majd kinyomta a telefont.

  Idegesen nézem a jelenlevőkön, ugyanis biztos voltam benne, hogy hatalmas fejmosást fogok kapni Damontól az előbbi tetteimért cserébe.

- Ez mire volt jó? – fordult felém tanácstalanul Bonnie, amint találkozott a tekintetünk.

- A terv része – rögtönöztem. – Kol bizonyára tudja az igazságot, vagy legalábbis egy részét. Minden esetre egy próbát megér, nem? – Válaszra várva fordultam az idősebb Salvatore felé.

- Te tudod, de ha megengeded most már távoznék. Látom nincs már szükséged rám. – Láttam a fájdalmat a szemében, a csalódottságot, hogy Kolt választottam helyette.

- Rendben, de ígérem este még átmegyek közölni, mire jutottam! Becs szó! – Szükségesnek éreztem ezt az ígéretet, főleg azért mert terveim vannak még az öccsével.

- Várni foglak – búcsúzott, majd egy búcsú csókot lehelt a homlokomra, amit én is  viszonoztam az arcára, majd magunkra hagyott.

 - Készülődnöm kell – fordultam Bonnie felé, majd az új szobám fele igyekeztem, melyet Bonnie a tegnapi bál leforgása alatt takarított ki. – Hű, szép munkát végeztél – dicsértem meg teljesitményét a szobára mutatva.

- Remélem nem gond, hogy kipakoltam helyetted – sietett a magyarázattal, mielőtt megelőzném. Hihetetlen gyors ez a lány! – De nagyon izgultam, hogy tetszedjen az összhatás – magyarázkodott összevissza kapkodva a fejét.

- Imádlak – öleltem meg húgicámat, újabb puszit adva az arcára.

- Most magadra hagylak – váltunk szét. – Siess, nehogy lekésd a találkát – kacsintott utoljára, mielőtt magamra hagyott volna.

  Mikor magamra maradtam az új szobámban, az volt az első dolgom, hogy előkeressek egy olyan összeállítást, mely még a fiatal Mikaelson fiú ízléséhez is passzol.  Nem volt nehéz dolgom, szinte lerí róla, mit szeret. Végül az összeállítás egy pánt nélküli kék koktél ruhából, egy szürke, nyitott magassarkúból, és egy színben hozzá harmonizáló kardigánból állt. Kiegészítőként felvettem egy hatalmas kék kövű gyűrűt, valamint egy hasonló színű fülbevalót és nyakéket társítva hozzá.

Felkapva a kézitáskám indultam el a megbeszélt  helyre, hogy minél előbb véget vethessek már a mai napnak.

Cassie ruhája: