3. fejezet

Először is kellemes húsvéti ünnepet szeretnék kívánni minden rendszeres olvasómnak! Az én ajándékom nektek a következő fejezet lenne, remélem elnyeri majd a tetszéseteket!!! :)

3. Memories

A Salvatore testvérek váratlan érkezésére váratlanul felszínre tört belőlem egy kellemes emlék…

1864 március

         Kedves Naplóm!

  A költözés pont a terveink szerint alakult. Amint a lovaskocsi leparkolt a Salvatore birtok előtt, mindenki egy emberként üdvözölt a leendő szállás helyünkön. A ház tulajdonosa fiaival egyaránt mutatkoztak be szerény személyünknek, kellemes első benyomást keltve bennünk. Látszott, hogy atyám már régóta szoros kapcsolatot ápol Mr Giuseppe Salvatore-al, akiről ha akarnék sem lennék képes egyetlen rossz szót sem mondani. A fiai is kedvesnek tűntek, mindketten tisztelet tudóan viselkedtek, amihez jócskán hozzájárult az a megnyerő kisugárzás is, amivel rendelkeztek. Talán a fiatalabbik, akit Stefannak hívtak kicsit zárkózottabbnak bizonyult, de ez a feszült hangulat sem tartott köztünk sokáig. Vele egyidejűleg, én sem sorolhatom magamat a bátrak közé, ha választanom kellene az egyedüllét és a tömeg között, az előbbit részesíteném előnyben. Erről Stefan is pont így vélekedett. Ugyanakkor az idősebbik testvér, Damon, a gyönyörű tengerkék tekintetével, nyitottságával, közvetettségével, szintén levett a lábamról. Vele öccsével ellentétben egyből megtaláltam a közös hangot. Ő volt az egyetlen,aki mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Tizenhat éves létemre elég hamar barátságot kötöttem egy több mint öt évvel idősebb férfival, aki a legjobb barátom is lett egyben.

  Egy gyönyörű tavaszi napon, mikor atyáink vadászni mentek, én mint vendég eldöntöttem, hogy megteszem minden napi sétámat a birtokon, ámbár a sors úgy hozta, hogy ne egyedül tegyem ezt meg. Csatlakozott hozzám Stefan is, akivel alig pár napja, hogy baráti viszonyba kerültem.

- Jó reggelt, Mr Salvatore – köszöntöttem mosolyogva, amint látó távolságomba került.

- Önnek is, Miss Bennett – fogadta. – Hadd találjam ki, épp mindennapi sétáját készült megtenni, amikor félbeszakítottam?

- Maga rendkívül okos – dicsértem meg gyors észjárását. – Mellesleg egyáltalán nem zavar a jelenléte, sőt örömömre szolgálna, ha csatlakozna hozzám – ajánlottam fel, ugyanis kezdett egyhangúvá és monotonná válni a séta.

- Rendben, ahogy óhajtja – bólintott kedvesen, majd karon fogva folytattuk a megkezdett utat.

  Rövid ideig csendben haladtunk egymás mellett, majd én voltam az aki megtörte a csendet. - Különben hogy van?

- Jól köszönöm, hát ön?

- Én is jól vagyok köszönöm – feleltem egyhangúan.

- Észrevettem, hogy mostanában sok időt tölt el a bátyám társaságában – mondta feszülten, mintha féltékenységet vélnék felfedezni a hangjában.

- Igen, a bátyja Damon rendkívül kedves és megértő velem, ugyanakkor szinte mindig mosolyt képes csalni az arcomra – nevettem fel az elképzelésen, hogy épp most fejeztem ki szimpátiámat Damon iránt. Mielőtt még Stefan is erre a következtetésre jutna, hozzátettem: - Ő a legjobb barátom, akire úgy érzem mindig számíthatok.

- Értem.. – válaszolta Stefan, látszólag felderülve a hírtől, hogy csak barátomnak tartom a bátyját.

- Különben is – duruzsoltam a fülébe súgva, hogy csak ő hallhassa -, nem vagyok a túl nagy kor különbség híve – befejezésként még adtam egy cuppanós puszit is az arcára.

  Stefannak ez bőven elég lökés volt ahhoz, hogy felbátorodjon és kimutassa az érzéseit. Kezeit arcomra téve hajolt közelebb hozzám és csókolt meg. Rövid ideig csak értetlenül figyeltem, de szerencsére még időben viszonoztam a csókot. Ajkai amint kóstolgatni kezdték az enyémeket, én a hajába túrtam és még közelebb húztam magamhoz. Édes csókokkal kényeztettük egymást, melyek nyomán hatalmas pillangók kaptak szárnyra a hasamban, jelezve felém, hogy ennek így kellett történnie. Én és Stefan, egy pár, ahogyan azt atyáink is megálmodták annak idején.

  Ezt a tökéletes, idilli pillanatot egy torok köszörülés szakította meg. Haragosan néztünk fel a zavaró tényezőre, aki legkisebb meglepetésünkre Damon volt.

Damon arcáról egyetlen egy érzelmet lehetett leolvasni, a féltékenységet. Szemei kitágultak a döbbenettől és szóhoz sem jutott.

- Öö, jobb lenne ha magatokra hagylak – vetettem fel az ötletet -, a könyvtár szobában megtalálsz – kacsintottam szerelmemre, majd egy búcsú csók kíséretében hagytam őket kettesben.

- Veled tartok – sietett utánam Stefan, feltételezem nem állt még készen ahhoz, hogy Damon szeme elé kerüljön.

- Hiába áltatod magad Cassandra, és teszel úgy mint egy felnőtt nő, mikor te csak egy tizenhat éves lány vagy, aki mit sem sejt a szerelemről! – Damon szavai a földbe döntöttem minden eddigi boldogságot, amit Stefan jelenléte ébresztett fel bennem. A legjobban az aggasztott, hogy tudtam, igaza van, neki mindig igaza van.

 Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy lélekben máshol jártam. Elena intésére, a két Salvatore fiú elindult az asztalunkhoz. Mikor észrevettek Stefan csak bólintott egyet köszönésképp, míg Damon minden szögből jól megfigyelt, attól tartva, hogy álmodik.

- Sziasztok – üdvözölt minket Stefan, majd némi késéssel elhangzott a bátyja szájából is egy ‘Helló’.

  Végig engem nézett, én pedig álltam a tekintetét.

- Kértek egy italt? – szólalt meg hirtelenül a társaság fele fordulva.

- Igen – hangzott az egyértelmű válasz. Damon felvéve a pincér szerepet, sorra kérdezett mindenkit, hogy mit kér, majd hátat fordítva nekem a bárpult fele igyekezett.

- Jobb lesz ha utána megyek – mondtam még mindig a jelenet hatása alatt léve, majd felálltam és követtem a férfit, akinek az érzésein sosem tudtam kiigazodni.

  A pulthoz érve helyet foglaltam a bár széken és a csapos fele fordulva feladtam a rendelésem: - Egy whiskyt jéggel.

- Én már rendeltem neked – szólalt meg mellőlem az az ismerős  bársonyos hang, elém tolva a bourbonos üveget. – Úgy tudom, az erőset szereted – tette hozzá gúnyosan.

- Igazad van – bólintottam, majd elvettem tőle az üveget és belekortyoltam. Az alkoholtól égető érzés keletkezett a torkomban, de én tudomást sem vettem róla, kezembe véve a csapos által rendelt whiskymet és kiittam annak tartalmát egészen az utolsó cseppig. – Hm, ez sokkal jobb – hümmögtem elégedettem, majd visszafordultam Damon fele várva annak reakcióját.

- Annyira gyerek vagy még – mosolyodott el azzal a jól megszokott ördögi mosolyával.

- Ezt egyszer már mondtad és akkor igazad is volt. De most már nem…

  Furcsán nézett rám, mintha kérdőre vonná szellemi képességeimet.

- Ne nézz így rám! – parancsoltam rá, elnevetve a végét. – Komolyra fordítva a szót, én már nem az a tizenhat éves lányka vagyok, akit annak idején ismertél.

- Akkor ki vagy? – vetette oda a kérdést fölényesen.

- Egy annál sokkal, de sokkal erősebb boszorkány – suttogtam a fülébe olyan halkan, hogy azt csak ő hallhassa.

- Nem hiszek neked – ellenkezett feszült hang erővel. – Egy boszorka sem élhet túl több száz évet holmi változás nélkül, hacsak – itt rövid szünetet tartod, időbe tellett még leesett neki -, nem vagy halhatatlan.

- Okos – tapsoltam meg büszkén, mint egy anyuka a gyerekét, aki kimondta élete első szavát.

- Hogyan? – érdeklődött tovább idegesen. – Hogy lehetséges ez?

- Katherine – mondtam ki a nevet, mely dióhéjban összefoglalta az egész történetemet.

  Szemöldökét összeráncolva nézett rám, de mielőtt még feltehette volna a kérdését, én leintettem. – Majd később.. most inkább menjünk vissza a többiekhez – mondtam, majd kézbe véve a bourbonos üvegemet és Bonnie alkohólmentes sörét, vissza mentem az asztalunkhoz. Damon némán követett. Mikor odaértünk letettem barátnőm elé a sörét és helyet foglaltam mellette.

- Mi tartott ilyen sokáig? – fordult Stefan bátyja felé, aki épp abban a percben foglalt helyet mellette.

- Hosszú volt a lista – válaszoltam helyette, elkerülve a váratlan baleseteket. – Kül miről maradtunk le? – váltottam témát direkt a mai fiatalság beszédét használva.

- Semmi különösről – felelte az örök vidám Caroline. – Elena, Bonnie és én a Mikaelson család közelgő estjéről beszélgettünk, mely holnap kerül megrendezésre. Ők a városunk legújabb tagjai,  akik azért szervezik meg ezt az estélyt, hogy megünnepelhessék, hogy a családjuk újra egy egészet alkot.. – még folytatta volna, ha nem szakítom félbe.

- Mikaelson család? – hökkentem meg a név hallatán. Valami azt súgta, hogy többről van szó puszta emberi ünnepségről. Valami természet feletti is lehet a dologban, ha egy vámpirlány ennyire nyugodtan tud róla fecsegni.

- Igen, miért?

- Csak ismerősnek tűnt a név.. nem is tudom honnan.

  Caroline épp válaszolni készült, amikor Damon közbeszólt. – Az most mindegy, honnan ismerős a nevük. Most az a lényeg, hogy rá kell jönnünk, mire készül Klaus a családjával. - A név hallatán akaratlanul is tátva maradt a szám. Klaust mondott volna? Nem én voltam az egyetlen akit ledöbbentett a név. Mellettem Bonnie is összerezzent. Hát itt van. Ráadásul a családjával. Hát persze, ők lennének a híres Mikaelson család. – De inkább menjünk a Salvatore házba – jelentette ki, majd elhagyta a helyiséget. Miután elfogyasztottuk a rendelt italt, mi is követtük. Én először huzakodtam afelől, hogy beleszóljak-e a dolgaikba, de Stefan meggyőzött azzal, hogy szükségük van a segítségemre.

A Salvatore villába érve Damon feltárta a jelenlevők előtt a kilétemet. Először szó nélkül lestem a elképedt pillantásaikat, míg Bonnie a pártomra nem állt.

- Stefannak igaza lehet, Cassie segíthet nekünk. Van rá esély, hogy ismeri Klaust, hiszem a vak is láthatta, mennyire meglepődött a neve hallatán.

Véleményeket kérek! :D:)