6. fejezet

 Elkészült a 6. fejezet, ami egyben egy kicsivel rövidebbre is sikerült, de azért remélem elnyeri majd a tetszéseteket :) Különben így, május 1 után leégve fejeztem be a fejezet írását, ami nem semmi xD. A következő fejezettől kezdve fel fognak pörögni az események....

6. Damon says

    Olyan gyorsan siettem vissza a terembe, amennyire csak a magassarkút viselő lábaim engedték. Most már tudom, rossz döntés volt Damon orra alá dörgölni a véleményem, ugyanis mi van ha egyáltalán nem így érez? Hiszen én is csak barátomként tekintek rá, mégis törődöm vele. A törődés és az aggodalom nem mindig jár együtt a féltékenységgel. Hiába jártam körbe vagy ezerszer a hatalmas termet, Elijah-nak és Klausnak nem bukkantam a nyomára. Kétségbe esésemben az egyelten Ős vámpír fele indultam el, akit kiszúrtam a tömegből. Az illető jelen esetben Kol volt.

- Beszélnünk kell – álltam elé, mielőtt még elhaladt volna mellettem.

- Majd megbeszéljük a tánc alatt – ellenkezett, széles mosolyra húzva az ajkát.

- Az már késő lesz – suttogtam olyan halkan, hogy csak ő hallja, mielőtt még elhaladt volna mellettem.

- Miért suttogsz?

- Figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani! – Diszkréten körülnéztem, majd a fülébe suttogva folytattam. – Ne igyál a pezsgőből, amit Esther fog felkínálni, mert valamit tervez ellenetek.

- Te bolond vagy – jelentette ki olyan hangon, mintha ellenük akarnám az anyát fordítani.

- Nem. Különben gondoltam szólok, mert azt hittem nem akartok meghalni. De ezek szerint tévedtem. – Miután befejeztem a mondanivalómat hátat fordítva neki indultam el az ellenkező irányba.

- Ez biztos? – jelent meg ismét előttem elkerekedett szemekkel, megszakítva az utamat.

- Igeeen – húztam el az ‘e’ betűt. – Szívesen – mondtam, majd magára hagytam, hadd töprengjen csak a hallottakon.

  Ekkor hirtelen pohár csörömpölés hangjára kaptam fel a fejem. Esther állt a lépcső tetején, arra várva, hogy a közönség felé forduljon. Még egyszer körbe néztem, hátha meglátok egy őst. Ezúttal nagyobb sikerem volt, pár emberrel előttem észrevettem Elijah-t, Elena társaságában. Bizalmasnak tűnt a társalgás közöttük, ezért arra következtettem, hogy a hasonmás már megelőzött.

- Jó estét, hölgyeim és uraim! – Köszöntötte Esther a jelenlevőket. – A pincérek pezsgőt kínálnak körbe. Megkérek mindenkit, hogy emelje velem  a poharát! Semmi sem tölt el nagyobb örömmel, - miközben mondta, én buzgón kerestem a tömegben a hibridet, mielőtt még elkésnék – mint, hogy együtt láthatom a családomat. Szeretnék köszönetet mondani önöknek, hogy részesei voltak ennek a látványos estének. Egészségünkre!! – emelte a poharát, mire én megpillantottam a keresett férfit.

- Klaus – ugrottam elé, aki éppen abban a minutumban kóstolta meg az italát.

- Igen? – fordult felém, miután kiitta félig a tartalmát.

- Már mindegy – motyogtam, inkább magamnak, majd megfordultam és ziláltam kihátráltam a helységből.

  Hát, erről ennyit. Elkéstem. Szinte futva hagytam el a helyet, melyben pár óra múlva már csak halottak lesznek. Az autóm előtt dühösen kezdtem le keresni a slusszkulcsot.

- Na ne – akadtam ki, mikor eszembe jutott, hogy valószinüleg még Damonnál van.

  Megfordultam, hogy elővehessem a táskából a telefonom, mikor egy kíváncsi Klaust pillantottam meg magam előtt.

- Mit is akartál mondani az előbb? - nézett mélyen a szemembe.

- Azt amit hallottál – feleltem flegmán. Nem fogom elmondani neki, még ha ezerszer kéri sem. – Nem fogom elismételni azt, amit Kolnak is mondtam, különben is már késő.

- Miről beszélsz?-  ragadta meg két erős vas markával a vállaimat . Áuu, jajgattam, de őt nem érdekelte. Addig rángatott míg kénytelen voltam kinyögni négy szót: ‘Anyátok meg akar ölni’ . – Csak kitaláltad igaz? – rázott meg olyan erősen, hogy abba minden porcikám beleremegett. Szerencsére ekkor hangos puffanásra kapta fel a fejét és elengedett. Én is a hang irányába fordultam, ahol legnagyobb ámulatomra Kolt a földön fekve találtam fölötte a dühtől izzó Damonnal. Legalább nem kell keresnem – gondoltam magamban,  majd utána eredtem, mielőtt még Klaus figyelme visszatérne hozzám.

- Ez mi volt? – ültem be a Ferrarimba, miután kinyitotta az ajtókat. Nem válaszolt, csak épp hogy megingatta a vállait, majd beindította a motort és kilövellt az országútra. – Héé, nyugi – próbáltam észhez téríteni és kiszedni belőle a történteket. Reméltem nem az történt, amire gondolok, mert az én elméletem szerint Kol miután megtudta mit tett a hasonmás neki ugrott és ezt Damon  képtelen volt végignézni. Mielőtt még meggyőztem volna magam az elméletem helytelenségéről, megszólalt és ő maga biztosította be ezt nekem.

- Nemkivánatos személy? – kérdezte továbbra is az utat bámulva, majd mérgében lecsapott a kormány mellé. – Egy nyűg, akit félre kell állítani az útból? – kiállította teljesen kikelve magából.

- Elég legyen! – parancsoltam rá, mielőtt még tönkre tenné az autómat. – Állj meg, de rögtön! – utasítottam olyan éles hangon, hogy még neki sem volt kedve vitatkozni.   Miután lelassított és félre húzta az autót, szembe fordult velem. Amit akkor láttam, soha az életben nem leszek képes elfelejteni. Pedig láttam már dühösen, kikelve magából, de ez még azokat is felülmúlta.

- Mi történt? – puhatolóztam nyugodtan, mivel erőszakkal nála semmire se mennék.

  Vett  egy mély lélegzetet és megszólalt: - Elena – nyögte ki halkan.

- Mi lett vele? – tört fel belőlem a kérdés.

- Kutya baja – nyögött fel. – Mindig mindenki csak miatta aggódik – panaszkodott, amin megdöbbentem. Miért mondja ezt? Hiszen szereti. – Mondd, miért ő a legfontosabb ezen a nyomorúságos világon?

- Valószinüleg, mert ő is Petrova hasonmás. A vérükben van….. mindegyikük magasabb rendűnek képzeli magát, ráadásul azt is érzékeltetik a többiekkel, hogy kötelességük akár az életük árán is megmenteni őket. – Kezdtem én is bedilizni. Habár még mindig nem értettem a kifakadásának okát, a fájdalmában képes voltam osztozni.

- Te miért vagy ilyen véleménnyel róluk? – törte meg a csendet, néhány perc után Damon. A hangja megváltozott. Lenyugodott.  De jó, végül is csak az kellett hozzá, hogy nálam is felmenjen a pompa.

- Szerinted miért?

- Katherine miatt? – találgatott.

- Persze… de nem is azért, mert mindketten teljesen odáig voltatok érte, hanem azért mert tudtam, hogy csak kihasznál titeket, amit meg is említettem nektek párszor. De ti mindezek után továbbra is úgy tettetek, mintha mi sem történt volna. – Az agy vizem már az egeket súrolta. Katerina személye megint kiakasztott. Főként ezért nem szeretek a múltamon töprengeni. Mindig felszínre törnek a legszörnyűbb emlékeim.

- Ez nem igaz – kezdte -, én végig sejtettem, mi a helyzet, csak ugye szerelmes voltam belé és ezért nem voltam képes bemártani őt. – Igaznak hangzottak a szavai, mintha ő is megnyílt volna felém.

- És Stefan?

- Vele már más a helyzet. Mikor Stefan szint akart vallani apánknak, elmesélni neki az igazságot Katherine-ről, a nő közbe avatkozott és megigézte. Ő tényleg szeretett téged és hiába az igézet, rettentően fájt neki a távozásod.

- Te mit tettél volna a helyemben? Katherine megigézte a szüleimet, hogy hagyják el a várost, azzal a mesével állva elő, hogy egy közeli rokonunk gyengélkedik. Persze, ő gondoskodott is róla, hogy igaz legyen az állítás. Mellesleg egy évvel később vissza akartam jönni, szembe nézni a bestiával. Akkor már tudtam a képességeimről, hogy boszorkány vagyok. Azonban mikor a szüleimmel beértünk a városba, egy férfi elénk ugrott és megölte a szüleimet. Nekem nagy nehezen sikerült elmenekülnöm, de ők odavesztek. – A szavak csak úgy kikívánkoztak belőlem, képtelen voltam meggátolni őket a beszédben.

  Damon kikerekedett szemekkel hallgatott végig. Nem tudott megszólalni, helyette inkább átkarolt, cirógatva közben a kikészülés szélén lévő testemet. Nem tellett sok időbe, míg a sós könnycseppek is égetni nem kezdték az íriszeimet. – Gyere ide – ölelt magához. – Tudom, mire van most szükséged – húzta visszafogott mosolyra az ajkát, majd szabad kezével beindította a motort és meg sem állt a Salvatore panzióig.

  Kíváncsian néztem fel rá. Már-már emlékeztetni akartam, hogy én nem itt lakok, mikor kiszállt és udvariasan kitárta előttem az anyós ülés felőli ajtót.

- Gyere – hívott, majd megvárva míg kimászok a kényelmes ülésről, felemelt a karjaiba és így vitt be a házba. Hogy sajnálatból tette-e vagy mert sejtette, hogy képtelen vagyok lábra állni, nem tudtam.

  Megszólalásnyi időm sem volt, mire észbe kaptam már le is tett a tűzhely előtti fotelre.

- Most pedig szépen megvárjuk Stefant, mert neki is el fogod ismételni azt, amit ezelőtt nekem – jelentette ki ellent mondást nem tűrő hangon. – Innivalót? – váltott témát, felém fordítva a bourbonos üveget. Pár másodpercnyi hezitálás után rábólintottam. – Nem akarlak megrontani.. – tette hozzá sietve, mire én felnevettem.

- Ez az, ezt vártam – éljenzett, majd átnyújtott egy poharat. – Csirió! – Koccintottunk, majd  mindketten kiittuk a kezünkben levő poharak tartalmát. Az alkohol marta a torkomat, de ez  jelenleg jól is esett.

- Szeretem látni, amikor nevetsz – ült le mellém Damon is, kezét az enyémre téve. – El nem tudod képzelni, mennyire hiányoztál nekünk, de főleg Stefannak.

- Ami azt illeti, nagyon is el tudom képzelni - mutattam rá -, mert én is hasonlóan éreztem veletek kapcsolatban.

  Damon, szavaim hallatán, közeledni kezdett az arcomhoz, majd egy puszit lehelt a homlokomra. Teljesen beleszédültem az illatába, magam sem tudom, miért. Rámosolyogtam a legjobb barátomra, mire a háttérben valaki megszólalt.

- Zavarok?

  Úgy váltunk szét abban a pillanatban, mintha olyat tettünk volna, amit nem szabad. Stefan állt előttünk, látszólag felkavarta a jelenet, amit láthatott.

- Jó, hogy jöttél, öcsi – üdvözölte a testvérét Damon. – Már vártunk. Cassie-nek fontos mondanivalója van számodra – nézett rám, mire az arcomba tódult a vér és elpirultam.

  Stefan várakozóan nézett felém. Én erőgyűjtés céljából vettem egy jó mély lélegzetet, majd beszélni kezdtem.

- Igen, mondanom kell valamit, amiről Damon szerint jobb ha te is tudsz – direkt fejeztem be úgy, hogy ‘Damon szerint’.